Glossárium

1

Aquariusnak elhervadt az álma.
Gyöngyházbélésű szívünkben ott a mag,
Örök létre lehelt parányi csomag,
Éjszakánként kinyílik mint a pálma.

Nunc introibo ad altare Dei
Én verseket mutatok fel az Úrnak,
Verseiből új versek alakulnak,
Továbbfolyik az álom: Panta rhei!

"Lenne csak hatalmam lelket menteni,
Tiédet lelkemmel körbe ölelném.
Pille szárnyakkal levegőt keverve…"

És mégis, hogyha elborult az elmém
S egymásba torzul jövő, jelen, s a múlt
Scytale hangja csendes tóba hullt.

2

Scytale hangja csendes tóba hullt,
Saját csöndjéből kifosztott éj-darab,
Mely sok száz darabra törve szép marad,
S most visszanézve tán még szebbé fakult.

Az őszi sárból napmelegre érve,
Szűrt homállyal int, de meleget nem ad.
Csökkenő a fény, megláthatod magad,
Csak a régi megunt akolba térj be.

A lámpások is már fakóbban égnek,
Olcsó, híg boroktól rossz szagú a pult,
Egymásra rakva elhasznált remények,

Terhelésüktől a raklap kilapult.
Mi vagyunk a kiégett teremtmények,
Baris tükrén a foncsor megvakult.

3

Baris tükrén a foncsor megvakult,
Mint sötét kútban a kacagás jaja,
Belakott szobák kinyíló ajtaja,
Tövisléptű kapun távozott a múlt.

Kék tóba ejtett andalgó csillagok,
Mint meteoritok nyárvégi raja,
Visszavont szerelmek késő óhaja,
Festett, elképzelt, kesernyés illatok.

A gondviselésnek célja van veled!
De milyen cél? Arról nem szól a fáma.
Nagyban játszol, s a kártyákat cinkeled.

Tiéd az ász, király, de üt a dáma!
Kacag kövér nyarad, de készül már teled,
Visszhangként halt el soror Vox Humana

4

Visszhangként halt el soror Vox Humana
Cyber térben élő bájos Notre Dam,
Szépen gonosz, de tragikusan vidám,
Gótikus szent képén a vézna ráma.

Kis- nagyasszony, testvér vagy régi dáma,
Naplónkat őrző cizellált veret,
Zsarátnokizzású lelkiismeret,
Sok szenvedés elnéző hozománya.

Magával vitt sok védtelen esendőt,
Ki sír, ki száll, ki hangját nem találta,
És itt hagyott egy néma nyelvű csengőt,

Kövesse, ki a nagy lármát utálta.
Felejtsünk el sok termékeny esztendőt?
Fefo a fényt már ideátról látta.

5

Fefo a fényt már ideátról látta.
Ösvényt vágott a sűrű végtelenbe:
Napom beért a végtelen telembe!
A csendfehér lábnyomot megtalálta.

Megérdemelt a szűzi hold palástja,
Rajongások a legszebb értelembe’
A nagy útra használható kelengye,
Hogy roppant lelkét senki meg ne lássa.

A jókedved csillámporát leszórtad,
Szállj! Kalickádon már régen nincs lakat
A verseid summája egy-egy sort ad,

Mert vigasztaltad a megvádoltakat.
Haláloddal a jókedvünk elcsórtad.
Aranytik lelke minden nap felszakadt.

6

Aranytik lelke minden nap felszakadt.
Hazug vágyálmok ringatják a testét
Lengő láncok segítik még elestét.
Túlélni fojtó fekete szíjakat!

Míg az ég hálóján minden fennakadt,
Cipelni kell a sors szuvas keresztjét
Megérni tortúrás napoknak estjét,
Hinni, és bízni, hogy nem csak ez maradt.

Szállj fel, szállj fel madonnás ablakodra!
Ne ülj megkopasztott konyhakert alatt
Gyors viharnak hatalmas ám a sodra,

Hamar lebont rácsot, kalitkát falat,
Kapaszkodj régi kedves dallamokba,
NapGyermek lehulló perc után szaladt.

7

NapGyermek lehulló perc után szaladt,
A ráncos út fáradt lángokba vitte,
Fényruhája megvédi bizton hitte,
S lábnyomokká vált az út percek alatt.

A meddő zajok visszhangja itt maradt,
Kis csendhabokkal összeelegyítve
Homokórák zajába besegítve.
Mit elnyel végül a szűk üveggarat.

Hűvös jelenből felforró jövő lesz,
Az esti szél az arcodon csak álca
A nagy költő, ha óriás levegőt vesz,

Saját farára sújt lovaglópálca,
És pár vastag könyvet még keresztülesz,
Debattert kékmeséjű táltos várta.

8

Debattert kékmeséjű táltos várta,
Varjuckót magával vitte Őszapó,
Mesétlen lett a téli kert, a nyári tó,
Hervadt virágot tart a kis pohárka.

Istálló nincs, csak sűrűrácsú zárka,
Abban sincs már szárnyas ló lakó,
Röpképtelen lett a régi, szép fakó,
Halott madártól kék az utca árka.

Emitt azért a csóka néha csörren,
S az egerészölyv kis rágcsálóra sújt,
Méhek döngnek a lánctalan vödörben,

Rég elvesztette a gémeskút a súlyt.
Részvéttelen arcokkal álnak körben.
Siklósi E. tört téglák közé szorult.

9

Siklósi E. tört téglák közé szorult,
Boldogtalanság-eső verte éje,
Hiányszavakat mormol szenvedélye,
Kis napmelegre vár, de az ég borult.

A csillagoktól örökre elvakult
Nyirkos, hideg a bánat kútja-mélye,
Berozsdált már a szép szó engedélye,
Megcsipkedett már a kert és elvadult.

Rímes sorokból ágyást kell csinálni,
Adunk bujtást, palántát hozzá. Tessék!
(Előbb persze angyallá kéne válni),

Ha magjaid a madarak megették
Fehérlovas hercegre várni, várni.
Aimee-t karistolt ködök elszerették.

10

Aimee-t karistolt ködök elszerették,
Ne halld meg benne susogni még az őszt
Vadgesztenye nem bombázza még a csőszt
De a musztángot régen eltemették.

Én rajzollak újra s a hűs verejték
Szemüvegemre fújkálja rá a gőzt,
Mert nem ízlik az újfajta trendi főzt.
Külön-külön ha benned minden sejt ég,

Az adja vissza régi lángolásod!
Szűkölő nyögésed ha fölszabadult
Csak bámulód lehetek semmi másod.

Mindig gyűlöltem ha egy bunkó szapult.
Legyen ez a szonett az áldomásod,
Mirian gyöngyhéjú lelke már a múlt.

11

Mirian gyöngyhéjú lelke már a múlt
Hirtelen jött vihar mindent elsöpört
Régen önmagával vívja ezt a pört,
A szerelmes szem szép lassan megvakult.

De a nyálkás kétely mindig ott lapult,
A foncsoros gömb ezer darabra tört,
Fibrillál a szív, érezni, meggyötört,
Elhagyott harctérre sújt a katapult.

A jó helyett a szépre is figyelve

Szemed, ha sír, leporlik majd a festék,
Légy büszke már, a könnyet visszanyelve!

Zsuzsannát is hasonló vének lesték,
Életben tart a költészet szerelme!
Jszeicz eltűnt, hiába keresték.

12

Jszeicz eltünt, hiába keresték.
S vele együtt a bujkáló hajnalok.
Nem mondta volt: most megyek és meghalok.
Üres a hely: Művek szerzőkként – tessék.

Lehettek volna jó szivaros esték,
Kitalált mesék és testes ó borok.
Összekacsintás, hogy voltak szebb korok.
Elcsábítottak máshová a besték?

A régi antik versekből megélünk,
És töltőtollunk, ha el-elszabadult,
A balsikertől mi amúgy se félünk,

A szín, a kontraszt már megkopott, fakult,
Mániásan csak ülünk, és mesélünk,
S leguan reneszánsz álomba avult.

13

Leguan reneszánsz álomba avult,
Vesaliustól elcsórt csont falak közt
Darc-goth vérrel kiöntve még a szóközt
Minden szóképet háromszor átgyalult.

Sötét erdők titka, míg ölébe hullt.
A csonttollú halálmadárral szemközt,
Tíz körömmel kivájva fenn a csend-löszt
Az okkersárga föld kriptává alakult.

Építs várat a szörnyű rémeidből
Ha korpuszodat még ronggyá nem ették
Inkább tréfából, mintsem méla hitből,

Hisz rémmeséid annyian szerették.
Keselyűt írsz az apró tengelicből,
Tonibacsit félholtan eltemették.

14

Tonibacsit félholtan eltemették.
Nem támad fel többé, hisz már szaga van,
Így szólt, mint Lázár: majd megrázom magam
Gyolcsbandázsát is már visszavették,

Recseg a mű, már szakad az ereszték,
Szakaszd le most, és szeresd, ami ma van,
Nem szabad nyüzsögni, úgy mint a higany!
Zsidónak is csak teher a keresztség.

Üresjáratban, vagy félig halottan.
Öreg poéta csak zombivá válna,
Hová mehetne rímekkel rakottan,

Hajléktalannak nincs babér se pálma.
Vén cimborák csak álldogálnak ottan,
(Hol) aquariusnak elhervadt az álma.

15

Aquariusnak elhervadt az álma,
Scytale hangja csendes tóba hullt,
Baris tükrén a foncsor megvakult,
Visszhangként halt el soror Vox Humana.

Fefo a fényt már ideátról látta,
Aranytik lelke minden nap felszakadt,
NapGyermek lehulló perc után szaladt,
Debattert kékmeséjű táltos várta.

Siklósi E. tört téglák közé szorult
Aimme-t karistolt ködök elszerették,
Mirian gyöngyhéjú lelke már a múlt

Jszeicz eltűnt hiába keresték,
Leguan reneszánsz áéomba avult,
Tonibacsit félholtan eltemették.