A Vörös domb legendája

• 1.

Odalenn a sziklamélyben
Tajtékot vet a Tybiskus,
Aki fentről alátekint,
Halkan mondja: Jézus Krisztus.

Átellenben összecsobban
A Nagy Ág sebes vizével,
Habra hab dől hófehéren,
Fülsiketítő zenével.

A fellegvár tornya körbe
Fürge ácsoktól tolakszik,
Asszony, gyermek mind követ hord,
Mert a várúr megharagszik.

Itt a pórnak nincs nyugalma,
Tart a tűztől, tart az ártól,
De egyiktől se oly szörnyen,
Mint magától a tatártól.

Huszthy vajda szeme villog,
Lépteit úgy szaporázza.
Mi lesz, ha a tatár megjön,
Rémmesékkel magyarázza.

Batu kán a horda élén
-Menekülni már hiába -
Könnyű győzelmet remélvén
Betört Transsyilvániába.

Kürt rivallik, mén nyihordul,
Sürgölődnek a cselédek,
Hadba vonul Huszthy vajda,
Mert a tatár már temérdek.

Vonulásra kész a hadnép,
Bár a gyermek nem akarja,
Huszthy vajda felesége
Csaba úrfit vigasztalja.

Kapu zárul, kész a torlasz,
Elsáncolják az erődöt,
Ember által nem hatolhat,
Az őrség is megkettőzött.

• 2.

Száldobosnál Huszthy vajda
Négy csatlósát odainti.
Testvérének mondja őket,
Bár egyik se vér szerinti.

Ilonát, a szemem fényét,
Elviszitek az anyámhoz,
Őrzésére ott maradtok.
Hasonlítson konyhalányhoz,

Hívd cselédnek, vagy húgodnak,
Csak ne tudják, kinek vére,
Leányságát, biztonságát
Ne bízzátok szerencsére!

Csókot lehel homlokára,
Míg a had nyugatra fordult,
Nem láthatta, csak sejtette,
Édesanyja könnye csordult.

Most pediglen át Szatmárba,
Szatmárból meg át Szabolcsba,
Fegyverekkel és ruhákkal
Felmálházva, felpakolva.

A Tybiskus mocsarában
Gázolván, akár a gólya,
Találnak rá a seregre
És a vérvizű Sajóra.

Tüzes nyilak és rakéták
Repkednek a levegőbe.
Egyik ordít: Vissza! Hátra!
Másik mondja: Nem! Előre!

Templomosok, kun dzsidások
Esnek el a forgatagba,
Lánggal égő nyíl záporzik
Nyomorú magyar lovakra.

Kaffognak a kőhajítók,
Váltogatva kénesővel,
Huszti vajda vezényelne,
Hogyha bírná levegővel.

Kössétek a ló szemét be,
Át a tűzön és a hídon,
Nehogy ez a tüzes kénpor
Embert, barmot megvakítson!

Jön a tatár, mint az ördög,
Bőrsisakban, feketében,
Mindegyiknek szurokfáklya
S buzogány van a kezében.

Rácok, szlávok, hegyi mócok
Menekülnek a mocsárba,
Aki nem a vízbe fullad,
Azt lenyomja egy-egy sárga.

Huszthy vajda menekülne
Hogy ne lássák, szinte lopva,
Se csatlósa, se vitéze,
Mása sincsen, csak halottja.

Oldalából kiszakadva
Bökdösik a bordacsonkok,
Utat keres tapogatván,
Mint egy elkaszált vakondok.

• 3.

Lánggal ég még Nagyböszörmény,
Ispotály lett Hímesudvar.
Útonállóé a törvény,
Baj fenyeget minden úttal.

Mind bakondás, aki eljött
Mármarosból vagy Beregből,
Alig maradt lábon ember,
Ki megmaradt a seregből.

Jobbra-balra sírkeresztek,
Hogyha áll még, ég a várrom,
Ungon Bergen át kell jutni,
Hazamenni minden áron.

Tarpa, Uszka, Királyháza.
S araszolván fokra fokról,
Huszth vára már fölsejlik a
Nagy Szőlősi havasokból.

Veresmart egy óra járás
Annak, aki járni képes,
De most az út némasága
Fenyegetően beszédes.

Fenn a várfal mozdulatlan,
Fedélszéke porig égve,
Tudor íves ablakából
Átlátni a puszta égre.

Huszthy ott áll megkövülten,
Senki sem siet elébe,
Máskor kinn az úton várta
Számadója és cselédje.

Kérdez erre, kérdez arra,
Rémült ajkak csak rebegnek,
Heges helyét mutogatják
Égett, vágott, szúrt sebeknek.

A tatárok ami kincs volt,
Egy halomba összehordták,
Csaba úrfit és az úrnőt
Láncra verve elrabolták.

Minden asszonyt és cselédet
Felkutattak mindeközbe,
Ordibálva verték őket,
Lovaikra felkötözve.

Huszthy ott áll, pallosára
Homlokával ráborulva,
Bárki várna jajszavára,
Gégéje is elszorulna.

Suttogás és könnytelen könny
Bujdokol most minden ajkon,
Míg a várat elborítja
Részvétével künn az alkony.

• 4.

Ahol majdnem ezred éve

Éltek szorgos onogurok,
Batu kán, az irgalmatlan,
A kegyetlen lett az úr ott.

Föld színéig romboltatta
Ogúzok és gúzok házát,
Hogy a messzi Volga parton
Berendezze új szeráját.

A fogolyként érkezőnek
Fogalma sem volt, mi vár rá,
Korbáccsal és botütéssel
Alakították tatárrá.

A leánynak együtt kellett
Hálni tatár ágyasokkal,
De a fogoly fiú gyermek
Hétköznapja sem jobb sokkal.

Csaba úrfi új nevet kap:
Egyszerűen Artakinnak
Kell nevezze édesanyja,
Tűnjék a szó bármi kínnak.

Kardra, késre úgy nevelték,
Pengeéles volt a szerszám,
Volt is rajta felszakadt seb,
Begyógyultan is ezerszám.

Anyja napról napra látta
Beállni védekezésbe,
S gyermekének vérét látva
Belehalt a szenvedésbe.

Úgy maradt hát gyámolatlan
Artakin, ki Huszthy vére,
Aki ért a magyar szóból,
Se barátja, se testvére.

Csak egy öreg nagybajuszú
Csúnya tatár szolga, bármint
Botjában a véset írja,
Írástudó, s neve Bálint.

Odakünn az őrtüzeknél,
Azt mesélte minden este,
Van egy ország a Volgán túl,
Napnyugatra messze, messze.

Artakint is rábeszélte.
Nem telne egy kurta évbe,
Ha az ifjú elkísérné,
Könnyűszerrel hazaérne.

Vándorútjuk „kurta éve”
Betorkollott két tavaszba,
Tatár Bálint mezítláb volt,
Artakin szép cifra vasba.

Cifra vasja elkopott már,
Marta eső és a rozsda,
Amikor a rút öreggel
Felértek Máramarosra.

Pirkadatkor fenn a csúcson
Hunyorgott a két öreg szem.
Meglátom-e Huszth magassát,
Mire végleg megöregszem?

Ám a pára lassan oszlott,
Bálint ment a sűrű ködbe,
S köd előtte, köd utána,
Nyoma veszett mindörökre.

• 5.

Huszt várától Bereznáig
Nem nagy az út, de az erdő,
Akár fenn a havasokban,
Embervesztő nagyra megnő.

Sok az árnya, sok a vadja,
Sok titka van, sok meséje,
Egyik hiszi, más tagadja,
Mi lakik a belsejébe.

Szép Ilonka már megérett,
De az erdőt ő is féli,
Szigorúan lenn az úton
Csalámbozik, megígéri.

Megígéri Kond - a várnagy
Esküvéssel, hogy vigyázza,
Bajnak, búnak, szenvedésnek,
Épp elég Ilonka gyásza.

Esküvéssel, hogy vigyázza,
Ámde koslat nyakra-főre,
Lépten-nyomon utalást tesz…
Egy közelgő esküvőre.

Bereznától mély az erdő,
Félelmetes, és nem túlzok,
Rikoltoznak és hörögnek
Vadmacskák, medvék, hiúzok.

Ariadné fonalának
Itt leled meg földi mását,
Csak követned kell a széles
Nagy Ág hömpölygő folyását.

Artakin is így követte,
Kitartóan tartva délre,
Nehogy fenn a havasokban
Kelljen meghúzódni télre.

Isten útja, vagy véletlen,
Hogy a percben jára ottan,
Mikor szörnyű jajkiáltást
Hall a mélyből szaggatottan.

Lánysikolyra medve bődül,
Vászon posztó hasad széjjel,
Vészt jósol az erdő mélye,
Sűrű, sötét, mint az éjjel.

Törne át a málnabokron,
Ahonnan a hangot hallja,
Kardcsapással, ordítással
A vadat magára csalja.

Jön a medve át a bokron,
Másfél embert is kitéve,
Szája tátva szemfogában,
Ing darabja van kitépve.

A fiú a balkezével,
Mint a gondos jó seborvos,
Rátapint egy bordaközre,
Ami zsírt, és húst se hordoz.

Handzsárját egy gyors döféssel
Belelöki pont a szívbe,
Hogy a medve piros vére
Kispriccel hatalmas ívbe.

S megy sietve a leányhoz,
Szántva véres hordalékban,
Ki mint holt leánykökörcsin
Fekszik sápadt, elaléltan.

Tiszta vízzel fellocsolja,
Itatja bölcsős kezébül,
Ám Ilonka panaszolja,
Lába reszket, feje szédül.

Már a nap is lemenőben,
Mikor Huszt alá beérnek,
Az emberek itt is, ott is
Medvekalandról mesélnek.

•  6.

Új pártázat, szuroköntős,

Szinte fénylik fenn a várfok,
Bévül körbe gyilokjárda,
Hókagátas dupla árkok.

Dulfalváról, Száldobosról
Ércsisakban áll az őrség,
Ablak, ajtó rácskeresztes,
Sehol sincs sebezhetőség.

Huszthy vajda áll a téren,
Harci díszben várnagy, ispán,
Sorban állnak a vitézek,
Aki beteg, még az is tán.

Titkos jelre harsonások
Versenyezve vad dobokkal,
Törvényhirdetésre hívnak,
Sejti szolga, úr, hogy okkal.

Mármarosi havasbíró
Földig érő kutyabőrrel
Áll a magas dobogóra,
Balján, jobbján egy-egy őrrel:

„Máramaros, Huszt, Visk, Técső
És az öt koronaváros
Hagyta jóvá ezt a törvényt,
S holnap reggeltől hatályos:

Aki bárhol, bármi okból
Tatárforma embert talál,
Kivégzése kötelesség,
Egy ítélet él, a halál”.

A vár népe összehördül,
Kit e törvény felcsigázott,
Míg a vajda nyomatékul
Lefejez egy szalmabábot.

A kápolna ajtajából
Kigördül sok gyertya fénye,
Csaba úrfi s édesanyja
Szobra áll ott, mintha élne.

Szép Ilona két kezében
Értük lángol egy-egy mécses,
Fényes könnye gyöngykaláris,
Attól lesz az arca ékes.

• 7.

Száldobosnál száll a gólya,
Hírnöke a kikeletnek.
Kirándulni messze mennek,
Kik nyugatnak, kik keletnek.

Míg Ilonka Artakinnal
Apró szamócát szemezget,
Kond várnagyot gond emészti,
Ezzel ő nem versenyezhet.

Lábnyomukra kémeket küld:
Mit pusmognak, mit beszélnek?
Ezüst pénzzel jutalmazza,
Ha besúgnak a cselédek.

S mit tesz Isten, néha van mit
Szószátyárnak elfecsegni,
Gyakran látni Artakinnal
Ilonkát együtt csevegni.

Nem gyalázat megmutatni
Térdecskét, aprócska mellet,
S a legendás szépségpöttyöt
Jobbra fenn, a válla mellett.

S Artakin a szúrt sebek közt
Szintén mutat egy hasonlót,
Ugyanúgy a válla mellett
Három barna színű borsót.

Hangja színe ismerős volt,
Mintha csak az apja volna,
Kételkedést, kutakodást
Már semmi sem indokolna.

Lonka kérdi: Mondd, ki vagy te
Ily sudáran, ily jelekkel?
Harci virtus, vagy erőszak
Borított be sebhelyekkel?

Sanyarú sors szakított el
Réges-régen az atyámtól,
Tatár lettem, s gyalog jöttem
Egyenesen Batu kántól.

Szó se rebben, jaj se jajdul,
Titok zárul nyílt titokra.
Vér szava és véres törvény
Hogyan keljenek birokra.

• 8.

Rácok, gácsok, bunyevácok
Tőrbe annyit sose csaltak,
Mint amennyi magyar ember
Gáncsot vetni tud magyarnak.

Éjfélt kong a vár harangja,
Kond, a várnagy, mégis ébren,
„Ez a nap az utolsó nap,
Hogy a lány szívét kitépjem…

Ez a harcos ismeretlen,
Ám külsőre mégse szolga,
De ha tatár, halál fia.
Ezt a törvény parancsolja”.

Őrt állít az éjszakába
(nem azért mert jő az ellen),
Arany tallér lesz a bére,
Artakinra kell figyeljen.

Bántódása úgysem eshet,
Tatárt ölni kötelesség,
„Jól vigyázz, hogy el ne vétsed,
Itt a juss előre, tessék! ”

Odalentről kürt rivallik,
Huszthy vajda érkezőben,
Vérmes, vad vizslák csaholnak
A visszhangban elveszően.

Lajtorjás hosszúszekéren
Máramaros minden vadja,
Nincsen olyan jégverem se,
Mi a nagyját befogadja.

Pirkadatra már felérnek,
Vérbe fürdik fenn a hajnal,
Csaba úrfi szemfedője
Küzd a csapzott szélviharral.

Fáklya lángja leskelődik,
Itt is, ott is felzokognak,
Huszthy vajda vak törvényét,
Nevezik meg bűnös oknak.

Szép Ilonka körbe táncol,
Lett légyen a gyásza mégoly,
Szemeiben már piroslik
Irgalmatlan, szörnyű téboly.

• 9.

Odalenn a sziklamélyben
Tajtékot vet a Tybiskus,
Rosszallása zúg az éjben,
Óh, Mária benedictus.

Bár a hajnal kukorékol,
S a szélkakas megcsikordul,
Mégsem akar megvirradni,
Sötét felhők járnak zordul.

Fenn a várban kaput nyitnak
Megszeppenve a cselédek,
Huszthy vajda pillantási
Tőrdöfésekkel felérnek.

Ott a gyermek kiterítve,
Mongol kopja rajta jelnek,
Vállán ott a Huszthy-billog,
Mégsem kaphatott kegyelmet.

„Atyaisten, ott az égben
Nem volt elég vér e tájon,
Hogy e drága gyermekemnek
Vérét ontani muszájjon?

Lássuk akkor, hogy megy együtt,
Vér a vérrel folyjon egybe,
Ifjú vére az öreggel
A Nagy-ágba mint megyen le! ”

Hosszú kése vadra fenve
Gyorsan fordul meg kezében,
Pillantás alatt vörös lesz,
Ami fém volt, ami ében.

Huszthy vára már elomlott,
Térdre hulltak fenn a tornyok,
Néha napján napnyugatkor
Mégis vannak furcsa dolgok.

Valóság-e, vagy legenda?
Szájról szájra úgy öröklik,
Hogy a domb Ilonka napján
Éjféltájban felvöröslik.

V É G E

Szaturnália

Hallod?

Bussina szól, és bőr dobokon veri száz gladiátor a ritmust,
Táncol, viháncol a vasszemű láncától szabadult buja népség.
Most a bolondok császárát koronázzák, mint benedictust,
Míg condráik alatt már ágaskodva zihál a keménység.



Érzed?
Sűrű nehéz bor, s bugenvilea illata összeverekszik.
Afrodité vad balzsama küzd meg a jó szagú rőzse meleggel,
Sok szerelemre megérett lánynak ez újszerű éjszaka tetszik.
Hangos a vér szava, lüktet a száj és sejtheted, úgyse menekszel.



Látod?
Mennyi babér és szőlőlevél fedi el a sok isteni testet,
Próbálj ettől a gúzsba kötött érzéstől megszabadulni!
Íme, a nagyszerű rabszolgák hada kínál mámoros estet,
Isteni kebled halma fölé fog égi poéták szép szava hullni.



Sejted?
Éjszaka elfogy a bor, és oszlik a kába fejekből a mámor,
Cefreszagú pocsolyákban döglik a kékfejű, zöldszemű légy,
Íjait és tegezét elvesztve csatangol a másnapos Ámor,
Engemet éltet e pár sor, csak te a múzsa, szép szemű s nőnemű légy!

Most

… hát akkor most!

törjük fel a csend tartalék burkát
akkor is ha véres cserepek hullnak…

fázol?

halálos tenyeremben
kalácsot és kandallós békességet hoztam
szerelmed mákszemnyi ígéretéért

pillants le rá!
íriszedbe akkor is belelátom
megkövült szerelmeid olvasztó égetését

akard!

és én ezerszer akarom vissza
alig hallható gyorsuló lélegzésedet
és elkezdek kötődni hozzád.
tekintetedből építkezek
nem hullámzó melleid halmát kívánom.

moccanjon a teremteni akarás dobbanása
jöttödre holt tárgyak kezdjenek újra élni
kezdd el a lelkemet kicserélni
rajongó
huncut
kölkös kamasszá!

aztán egy halvány butuska csókot
odanyomok a füled mögé
s elindulok válladon lefelé
vénád szívószálán elidőzve
nyelvem hegyével
mint az óriás műlesiklás
lesiklok a csuklódig
szeretőzve.

légy az enyém…

nem
ez nem fontos!
tartozz hozzám vállalj föl engem
hogy az égig lángoljon szerelmem
s mosolyoddal induljon a nap
mint a hatalmas költő szerelmét:
akard kívánd
hogy látva lássanak!

Legyen szerelmed visszavonhatatlan,
s mikor két sós bővizű patakban
csurog a két melled közé a könnyed,
engedd, hogy a cseppeket elkísérjem!
ne fürödj meg!
annyit csak meg kell érjen,
hogy amikor a köldöködre érnek
beszívjak mindent
amit belőled érzek.
azt akarom bátor szerelmi joggal,
játszhassak bővérű klitoriszoddal
kemény játékkal
mint a jég verése
szemed tüzében lássam
hogy kevés-e

akard szavakkal
sikoltva suttogással,
keményre vert farkammal
akard akármi mással

csak a szerelmet
ne engedd kihunyni
betakarlak
hagylak aludni
kisimítom a hajat a szemedből
s eloltom a villanyt
szeretetből