2013. július 17.

Főn

Még puha reggeli pára vigyázza a Nápolyi-öblöt.
Tengeri köd-köpenyén át leskel a Monte Divína,
Suttog a dús hajú fűszál, mintha szirén szava hívna.
Surrentum tetején az imént még éjszaka ködlött.

Tudtam, hogy Puteóli felől jössz mind keletebbre,
Mégis aggódva figyeltem a nyílt tenger remegését.
Elkap a gyermeki hév, és vágysz kapitányi szerepre,
Láttam az égre felérni a lelked lelkesedését.

Mint az akácméz sűrű legalja beáll az idő most,
Képzelt szörnyű mesékből rakni ki emberi sorsot.
Mennyit bír ki a könnyű vitorla a kétszínű lenrost?
Hol van a bárka, a sok paliszander, a messzire sodrott?

Látod-e, jobb lett volna, ha őröd a szűkszívű távol,
És Puteóliba’ tűröd a spártai kurta fegyelmet.
Minden percnyi hiányod egyre csak összekovácsol,
S én belelátom a kék horizontba az ős veszedelmet.


Nagy féltőn kitekintek a távoli Ponza felé most:
Dél körül indul a Főn és kölyke a nagyfejű hullám,
Úszik a part fele sok száz habszemű zöld rinocérosz.
Támad a só szagú szél, kötelékeid összekutyulván!

Szétvet a vágy, legalább hírt hallani végre felőled.
Most már kellene látnom a könnyű szövésű vitorlát,
S megcsillanni a pálmalevél formájú szép eveződet,
S megcsillanni a szépfaragású pálmafa csónakod orrát.

Épp zeniten süt a nap, mint felhevített aranyalma,
S rúdra kötött vászonnal megjön a kedves.
Áttetsző köpenyét még tartja arany fibulája.
Felkorbácsolt ajka a tengeri habtól még puha, nedves.

Győztes nagy kacagással fogja az isteni melltűt,
S messzi a Tirrén-tengeri hullámokba hajítja.
Egy szál kis ruha nélkül látom a gyermeki lelkűt,
Szőke haját csak a lágyszavú szél bodorítja.

Két karját - csuda nagy szeretéssel - az égre kitárja:
Végre ugorjak a vízbe a Surrentum pereméről!
Úgy állt, mint a Niké, égre kitárva a szárnya,
S én szállok lefelé, leckét kapva reményből.

Győztél, drága szerelmem, add ide sós izű ajkad!
Lányszagú tested minden pórusa már az enyém lesz
Még melegen eszem izzadt tested, ahogy te akartad,
Ágyékod heve ujjaimon, és melled halma kemény lesz,

Szempillád csöpögésén érzem a sósvízű tengert,
Apró kis füleden legelészve te hallod a csókom,
Most csak a férfit lásd bennem, ne az embert,
Tested kis zugain most hagyj szerelemmel lógnom!

Tengerszem bujik el kicsi köldököd csöpp poharába,
És ne merészeld most eme korty kéjt elirigyelni.
Majd ha legördül a csepp ágyékod kis kosarába,
Érte leszállok, s téged hagylak fenn csiripelni.

Érzed? Száraz a szám, adj innom a nyelved alól most!
És kebled kisbaba pírját nyelvem felpirosítja.
Kardlappá merevült bőrszíjaimat ki kellene oldozd,
Lassan szárad a bőr és testem megnyomorítja.

Föl kel a szél, hát ülj az ölembe te drága!
Hullámvölgy idenyom, míg hullámhegy szabadít fel,
Földközi-tengeri furcsa szabadság ennek az ára,
Most lettél az enyém, így könnyű gyermeki szívvel!


2013. július 13.

Félálom


Hallod?
Megszólalnak a némakacsák,
S imádkoznak a borjak
A jászlak előtt,
Indul a nádas,
Elvonulóban rád hederít,
S int:
Indulj már te is el keletebbre!

Látod?
Hány csoda font át!
Sokszor akartam
A ház tetejéről
Messzire szállni,
Bádogpárkányok
Pereméről
Megkritizálni
Az unt vacsorákat.

Antennák és
Szélkakasok közt
Most egyedül nekem
Éled a dallam.
Függönyöket visz a szél,
Szólongatja a gerle a párját,
Csőrével vakol épp fel,
Valami könnyed,
Vízfestményszerű
Semmiséget.

2013. július 11.

Ponza


Tejfehér a csend.
Párát festek Ponza fölé
Mókus ecsettel
   Négyezer ötszáz
   Egy darab ebből a szarból!
Ventoténe felől
Süt az ikrás
Tirrén-tengeri napfény,
Sós levegő
És haltetemek szaga árad.
   Már megint itt ez a tollseprő-hajú
   Vén fecsegőgép?
Karcsú hűs levegőt lehel
Éppen a tengeri barlang,
Türkizzöld remegéssel
Árad a jégtüzű reflex.
Ember nem közelít,
Alszik még
Ez a bájosan egyszerű város.
Így mondják olaszul:
Bella Isola di Ponsa.
   Nyüsszen a porszívó,
   Hogy az Isten vágja ki nyelvét
Nincs horizont.
Összelehelte az
Ég meg a víz
Egy muszlinsálszerű
Köd leheletté.
Csattog a tajték
Krétafehéren
Óriás sziklaanyák
Kölykei csapnak
Pompás tengeri pancsot.
Kong a harang:
Indul a komp
Egy kobaltkék kontúrú
Messzi szigetre
   Asszem most verem én ki
   E műterem összes biztosítékát!
Lelkemet újra
Az isteni kék szele vonzza
Rásegítésnek a lap:
"Scopri l’ isola di Ponza"
Krómoxid zöld kremsi fehérrel,
Virridiánnal.
Látod? Mozdul a víz!
Árnyékot vet a titkok
Mély fenekére a hullám.
Festeni kellene már,
S íme, belép ez a nagyszerű költő:
   "A 2 x 2 józansága hull rám"

2013. július 10.

Jégmadár


Jégmadarak tetemét simogattam a zöldvízű nápolyi parton,
Visszaidézni a régi idők felelőtlen szárnysuhogását.
Háttal a tengeri szélnek a két karomat ölelésre kitartom,
S hallani vélem a napba fehérített rokolyád lobogását.

Érkezvén kamaszos kacagásod, fölfedi kebled a Mistrál
S addig ölelsz, míg a csókom elég betakarni leányka-szemérmed.
Nagy szerelem tüze ég szemeden, mint szép malachitból a kristály,
Csókokkal borítod fejemet, nyakamat hevesen, ahol éred.

Oly szép, hogy csak a csók ízét keresed, s nem lüktet az ágyék,
Míves verssorokért a kezembe repülsz, mint csöppnyi kolibri.
Selymes fű derekán már készül a százszorszép szagú árnyék,
Isteni szűz bizalom, hogy itt fogsz meztelenül mosakodni.

Elfogy a fény és jégmadarunk közelebbre rikoltja a párját,
Lelkem tornácán tolakodnak a nagyszerű nászrepülések.
Hunyd be szemed és combjaimat használd mint jó puha párnát,
Látod-e, ím, a csodás szerelem helyt ad a beteljesülésnek.