Teremtés

„Én végtelen időtől fogva tervezem,

s már bennem élt, mi mostan létesül.”

Érzem itt belül

Meg kell szülessen…

Saját bordámat

tépem ki anyagnak,

s azokkal élek,

amik megmaradnak.

Évát gyúrok burjánzó édenembe

Szégyenembe’

Hogy csonka a teremtés,

A csontomat

Mintázom rajongó szerelemmé

Megteremtelek

hús-vér emberré,

taj-kártyád lesz és saját parfümöd,

s élettársad a teremtés koronája.

Érdemtelen Évák nyomába lépsz most,

akik nem hittek bennem,

és nem hittek a teremtő erőmben.

Nézz rám!

Hinned kell bennem, hogy hihessek benned,

És Istenné avanzsál bennem a férfi,

(de csak ha jól csinálod).

Nézd csak!

Ez a családfám , itt fogunk állni szépen, kéz a kézben,

s legendává leszel, mint Egressy Etelka.

Cserébe Krőzussá teszel, mert szemed sugarával

kibontod belőlem a régen eltemetett élő halottat.

Látom és érzem kislányos aggodalmad…

Ne félj, emberszülőtte már nem lesz rivális,

véglegesen bezárt az Éden,

te leszel a hiteles feleségem, örökösöm, barátom, kurvám

(legközelebb nem mondom durván, csak ne bőgj, az  istenszerelmére!)

Bejáratos leszel a kulisszák mögé, a hármas-négyes filmgyári műterembe, s téged kérlek, legyél Te résen,

ha valahol egy árverésen fölfedezed a nagyapámat,

s ha lesz Quasimodo költői verseny,

elmondhatod a legszebbik versem (a lófaszt álom!),

velem leszel az Anna-bálon,

s valahogy azt is elintézem,

minden jó pasi

majd téged nézzen.

Nézz rám!

Hidd el, nincs többé lehetetlen, gyönyörűnek festem a képed

S gyönyörű is leszel, ha érted:

rajongásod festi a vásznat, s nincs se előtted és utánad,

csak nézned kell, s nagyon kívánnod, engem és a hús-vér világot!

Álmodhatsz csodás ruháról,

lekoppintjuk egy szép Mucháról,

Tom Wesselmann melleit öröklöd, s szájad szélére apró gödröt

Leonardo da Vinci kódol, s a múzsa képe visszacsókol.

Itt vagy velem!

Ez már nem álom, minden részletét kitalálom.

Rajong a szád, rajong a melled, ezüstösen csillog türelmed,

nincsenek névtelen utcák, átverés, mocskos hazugság,

illatodat nagy Guccik festik, nem húgyszagú kültelki restik.

Akarod? Akkor most megölellek, kemény dalokkal ünnepellek,

megélem és te is megéled, hallom gyorsuló lihegésed,

szemed zsarátja szinte éget, ahogy kezem melledre téved,

élvezem, hogy húznál öledbe, s beleviszel az ütközetbe.

Pegazusom!

Lovagolsz rajtam,

s imádod hogy kemény a farkam,

az enyém vagy szerelmem, társam,

dédelgeted acélos nyársam.

Egy verssel máris több az élet,

s nem kell a másnapoktól féljek,

két kávét főzök reggelente,

s én mondom hány cukorral, nem te,

és veszekedhetünk is hogyha kell,

balhézhatok, ha kifutott a tej,

nem lesz fenékig tejfel ez sem,

de legalább van, ki szeressen.

Jégmadár

Jégmadarak tetemét simogattam a zöldvízű nápolyi parton,

Visszaidézni a régi idők felelőtlen szárnysuhogását.
Háttal a tengeri szélnek a két karomat ölelésre kitartom,
S hallani vélem a napba fehérített rokolyád lobogását.

Érkezvén kamaszos kacagásod, fölfedi kebled a Mistrál
S addig ölelsz, míg a csókom elég betakarni leányka-szemérmed.
Nagy szerelem tüze ég szemeden, mint szép malachitból a kristály,
Csókokkal borítod fejemet, nyakamat hevesen, ahol éred.

Oly szép, hogy csak a csók ízét keresed, s nem lüktet az ágyék,
Míves verssorokért a kezembe repülsz, mint csöppnyi kolibri.
Selymes fű derekán már készül a százszorszép szagú árnyék,
Isteni szűz bizalom, hogy itt fogsz meztelenül mosakodni.

Elfogy a fény és jégmadarunk közelebbre rikoltja a párját,
Lelkem tornácán tolakodnak a nagyszerű nászrepülések.
Hunyd be szemed és combjaimat használd mint jó puha párnát,
Látod-e, ím, a csodás szerelem helyt ad a beteljesülésnek.

Bajae vagy a szerelem könyve

Az elvadult ős citromfák alatt meghalt a kert.
Remegve nyit a golgotavirág,
A jégmadár alatt letört az ág,
S az esztelen vihar minden harangot félrevert.

Keményre paskolt mellű szfinxeken zihál a pad,
A melisszák és szalviák között,
A régi táj már rég elköltözött,
S a tiszta vizű Avernoi tó is kiapad.

A Vestaszűzek templomán átfúj a déli szél.
Bujálkodón csiklandó fű helyett
A kollonád hűs kőport pergetett
A mézet gyűjtő méh helyett egy döglégy döngicsél.

Megvárlak itt. Csendedből kihajt szerelmes csendem,
Ha fejed most ölembe hajtanád
Virágos hajnaloknak rítusát
Újraálmodva boldogabbá tehetnél engem.

Nevetésed arany xilofonján hogy játszanék!
Szemedből innék jóság könnyeket,
És visszaadnám játékból neked
Tündérektől kölcsönvett neved: Levendulakék.

Csókod ízét akáciákból ki kell keverjem,
S barackvirágból hozzá illatot,
Bajae rózsája lelkemben lakott,
S most álmaim hideg padlóján kell hevernem.

Legyél nekem, ha másként nem, széthullott romokban,
Még szívverést is képzelek neked,
S halántékomon lüktet majd ered.
Úgyis én hallom csupán, hogy szívünk összedobban.