Tomboljatok Tigris és Eufrátesz, Soroksári Duna,
görbítsétek meg hullámos hátatok, mert aranyos hajókon
istennőt kell most hordoznotok, ünnepi díszben,
hetven korbácsütéssel és hetven trombitás farsanggal,
és háromszázhatvanötször hetven mindennapi kenyérrel.
Ez az utolsó áradásotok gátak és gátlások nélkül,
vessetek tajtékot, rengjetek parttalanul, mert őt viszitek,
az istennőt, felváltani a tébolyultat, a hamislelkűt,
a kufárok kufárját, a birodalom lelkének meggyilkolóját.
Monszunok, passzátok, bórák, hordjátok együvé
az évezredek megspórolt kincseit, a rejtélyeket,
a Fibonacci számsorát, a pít, a pentagrammát
a frigyládát, a grál kelyhét, a mayák naptárát,
Machu Picchu falait, az olmék talányt,
Atlantisz rejtélyét, Antarktisz fáit és gyümölcseit,
Sziriát oszlopait, Paracelzus titkát, a madarak énekét,
a Foucault ingát, Pascal-Brianchon duál tételét
MERT AZ UTOLSÓ ISTENNŐT HOZTAM EL,
aki aranyat csapol a szikes földből,
aki kiegyenesíti a görnyedteket,
aki útnak indítja a leroskadtakat,
aki maggal veti be az ígéret földjét,
aki elhozza a méz ízét a nyelv nélkül születettnek,
és testének muzsikájával látványt ajándékoz a vaknak,
aki a szomjazó tenyerébe vési a forráshoz vezető út térképét,
aki hiteles tekintetével magához szépíti a rútat,
és lehorgasztja az önhittek feldobott fejét,
mert nem a megváltó jön el, hanem az isteni szeretet
legutolsó esélye,
ami a rablóból kizokogtatja a jóság pásztorkönnyeit,
ami a szeretet orgazmusával írja felül a birtoklás kényszerét,
ami adni tanítja meg a harácsolásba belegörnyedtet,
ami örömöt ad a szétosztott kalács hiányáért cserébe,
ami az ütnikész kart ölelésbe hajlítja,
ami ajtót enged az elvágyódó tekintetének,
ami asztalhoz szólítja a másként szerető idegent is,
MERT AZ UTOLSÓ ISTENNŐT HOZTAM EL,
aki a gyűlölet szikráit saját testével tudja hamuvá hűteni,
mert fájdalmat és nélkülözést ad a közönyös nemszeretése,
mert szemében hordja a feloldozás könnyítő gyönyörét,
és érintésével a sóvárgás szorítása is enyhül s lassan elenged,
mert visszaszeretni elég a rajongó megváltó-tüzű égi tekintet.
Lélekmegnyomorító majd ezer-évnyi szemérem
csontkalodája alól született a világra az isteni Múzsa,
hogy szerelemből húzzon fel újveretű palotákat,
hogy neki táncolj lelkedből kifakadt, soha nem volt nagyszerű táncot,
hogy neki szökjön a gyöngyszemű víz fel az égi magasba,
és a zenélő kút szerelemről játssza az égi zenéket,
hogy neki új dobokon hozz újszerű ritmust,
kiszakítva a szívkoszorú ér legutolsó vágy-zörejéből,
mert érvénytelenebbek még sose voltak a régi parancsok,
s szörnyűbbek a beígért kukacos fenyítések,
mert szeretetlen, rosszívű ülte a gyíkhasú törvényt,
mely kilúgozta a lélek mélyéből a szerelmet,
hát itt az idő, hogy a béna is álljon a sziklaorom tetejére,
MERT AZ UTOLSÓ ISTENNŐT HOZOM ÍM EL, ANYÁNAK,
hogy majd hordja magában a borjú szagú csoda békét,
s emlőjét a világ gyönyörére kibontsa,
hadd térdeljen imádva elébe az ember, látva az új szeretőjét,
aki már szabadon kifeszíti a vihánc kacagását,
aki már csak az isteni orgazmus legtetejéből bontakozik ki,
megsimogatva a kócos, hálaszagú, epedő szeretőket,
akiken már jóságból fon dicsfényt a parasztos egyszerű napfény,
mert isteni méhében van az égi menyegző,
s el nem hagyja a lelkében meztelenül megmerítőzőt.
Látod-e, itt áll áttetsző, organzavarázsú tiszta fehér szerelemben,
domború homloka büszkén messze világít,
mélytüzű, macska szeméből az újrateremtés láza világol,
s ajkán érzi a szem feszülő vihar élesedését,
válla kemény, mert hordja magán a vad, ostoba terhet:
meg vagyon írva neked, hát végig kell vezekelned,
ÉS AZ UTOLSÓ ISTENNŐ SZAVA TÖRVÉNY:
Semmise szent csak az ős szeretetbe vetett bizonyosság!
Látod-e itt áll nőstényszagú isteni nagy akarásban,
mert éltet, s életet ád a rajongó, feltétlen szeretése,
mert a hitéből szökken szárba a csíra, az éltet adó.
