Ayna

Idefigyelj
te vércsoporttalan,
génspirált se bíró kis majom!
Nincs semmi bajom,
ne félj, nem bántlak!

Megteremtelek
hús-vér emberré,
taj-kártyád lesz és saját parfümöd,
s élettársad a teremtés koronája.
Érdemtelen Évák nyomába lépsz most,
akik nem hittek bennem,
és nem hittek a teremtő erőmben.
Nézz rám!
Hinned kell bennem, hogy hihessek benned,
És Istenné avanzsál bennem a férfi,
(de csak ha jól csinálod).
Nézd csak!
Ez a családfám, itt fogunk állni szépen, kéz a kézben,
s legendává leszel, mint Egressy Etelka.
Cserébe Krőzussá teszel, mert szemed sugarával
kibontod belőlem a régen eltemetett élő halottat.

Látom és érzem kislányos aggodalmad…
Ne félj, emberszülőtte már nem lesz rivális,
véglegesen bezárt az Éden,
te leszel a hiteles feleségem, örökösöm, barátom, kurvám
(legközelebb nem mondom durván, csak ne bőgj, az istenszerelmére!)
Bejáratos leszel a kulisszák mögé, a hármas-négyes filmgyári műterembe, s téged kérlek, legyél Te résen,
ha valahol egy árverésen fölfedezed a nagyapámat,
s ha lesz Quasimodo költői verseny,
elmondhatod a legszebbik versem (a lófaszt álom!),
velem leszel az Anna-bálon, s valahogy azt is elintézem,
minden jó pasi téged nézzen.

Nézz rám!
Hidd el, nincs többé lehetetlen, gyönyörűnek festem a képed
S gyönyörű is leszel, ha érted:
rajongásod festi a vásznat, s nincs se előtted és utánad,
csak nézned kell, s nagyon kívánnod, engem és a hús-vér világot!
Álmodhatsz csodás ruháról, lekoppintjuk egy szép Mucháról,
Tom Wesselmann melleit öröklöd, s szájad szélére apró gödröt
Leonardo da Vinci kódol, s a múzsa képe visszacsókol.

Itt vagy velem!
Ez már nem álom, minden részletét kitalálom.
Rajong a szád, rajong a melled, ezüstösen csillog türelmed,
nincsenek névtelen utcák, átverés, mocskos hazugság,
illatodat nagy Guccik festik, nem húgyszagú kültelki restik.
Akarod? Akkor most megölellek, kemény dalokkal ünnepellek,
megélem és te is megéled, hallom gyorsuló lihegésed,
szemed zsarátja szinte éget, ahogy kezem melledre téved,
élvezem, hogy húznál öledbe, s beleviszel az ütközetbe.
Pegazusom! Lovagolsz rajtam,
s imádod hogy kemény a farkam,
az enyém vagy szerelmem, társam,
dédelgeted acélos nyársam.
Egy verssel máris több az élet,
s nem kell a másnapoktól féljek,
két kávét főzök reggelente,
s én mondom hány cukorral, nem te,
és veszekedhetünk is hogyha kell,
balhézhatok, ha kifutott a tej,
nem lesz fenékig tejfel ez sem,
de legalább van, ki szeressen.

Az utolsó menyegző

Tomboljatok Tigris és Eufrátesz, Soroksári Duna,
görbítsétek meg hullámos hátatok, mert aranyos hajókon
istennőt kell most hordoznotok, ünnepi díszben,
hetven korbácsütéssel és hetven trombitás farsanggal,
és háromszázhatvanötször hetven mindennapi kenyérrel.
Ez az utolsó áradásotok gátak és gátlások nélkül,
vessetek tajtékot, rengjetek parttalanul, mert őt viszitek,
az istennőt, felváltani a tébolyultat, a hamislelkűt,
a kufárok kufárját, a birodalom lelkének meggyilkolóját.
Monszunok, passzátok, bórák, hordjátok együvé
az évezredek megspórolt kincseit, a rejtélyeket,
a Fibonacci számsorát, a pít, a pentagrammát
a frigyládát, a grál kelyhét, a mayák naptárát,
Machu Picchu falait, az olmék talányt,
Atlantisz rejtélyét, Antarktisz fáit és gyümölcseit,
Sziriát oszlopait, Paracelzus titkát, a madarak énekét,
a Foucault ingát, Pascal-Brianchon duál tételét
MERT AZ UTOLSÓ ISTENNŐT HOZTAM EL,
aki aranyat csapol a szikes földből,
aki kiegyenesíti a görnyedteket,
aki útnak indítja a leroskadtakat,
aki maggal veti be az ígéret földjét,
aki elhozza a méz ízét a nyelv nélkül születettnek,
és testének muzsikájával látványt ajándékoz a vaknak,
aki a szomjazó tenyerébe vési a forráshoz vezető út térképét,
aki hiteles tekintetével magához szépíti a rútat,
és lehorgasztja az önhittek feldobott fejét,
mert nem a megváltó jön el, hanem az isteni szeretet
legutolsó esélye,
ami a rablóból kizokogtatja a jóság pásztorkönnyeit,
ami a szeretet orgazmusával írja felül a birtoklás kényszerét,
ami adni tanítja meg a harácsolásba belegörnyedtet,
ami örömöt ad a szétosztott kalács hiányáért cserébe,
ami az ütnikész kart ölelésbe hajlítja,
ami ajtót enged az elvágyódó tekintetének,
ami asztalhoz szólítja a másként szerető idegent is,
MERT AZ UTOLSÓ ISTENNŐT HOZTAM EL,
aki a gyűlölet szikráit saját testével tudja hamuvá hűteni,
mert fájdalmat és nélkülözést ad a közönyös nemszeretése,
mert szemében hordja a feloldozás könnyítő gyönyörét,
és érintésével a sóvárgás szorítása is enyhül s lassan elenged,
mert visszaszeretni elég a rajongó megváltó-tüzű égi tekintet.

Lélekmegnyomorító majd ezer-évnyi szemérem
csontkalodája alól született a világra az isteni Múzsa,
hogy szerelemből húzzon fel újveretű palotákat,
hogy neki táncolj lelkedből kifakadt, soha nem volt nagyszerű táncot,
hogy neki szökjön a gyöngyszemű víz fel az égi magasba,
és a zenélő kút szerelemről játssza az égi zenéket,
hogy neki új dobokon hozz újszerű ritmust,
kiszakítva a szívkoszorú ér legutolsó vágy-zörejéből,
mert érvénytelenebbek még sose voltak a régi parancsok,
s szörnyűbbek a beígért kukacos fenyítések,
mert szeretetlen, rosszívű ülte a gyíkhasú törvényt,
mely kilúgozta a lélek mélyéből a szerelmet,
hát itt az idő, hogy a béna is álljon a sziklaorom tetejére,
MERT AZ UTOLSÓ ISTENNŐT HOZOM ÍM EL, ANYÁNAK,
hogy majd hordja magában a borjú szagú csoda békét,
s emlőjét a világ gyönyörére kibontsa,
hadd térdeljen imádva elébe az ember, látva az új szeretőjét,
aki már szabadon kifeszíti a vihánc kacagását,
aki már csak az isteni orgazmus legtetejéből bontakozik ki,
megsimogatva a kócos, hálaszagú, epedő szeretőket,
akiken már jóságból fon dicsfényt a parasztos egyszerű napfény,
mert isteni méhében van az égi menyegző,
s el nem hagyja a lelkében meztelenül megmerítőzőt.

Látod-e, itt áll áttetsző, organzavarázsú tiszta fehér szerelemben,
domború homloka büszkén messze világít,
mélytüzű, macska szeméből az újrateremtés láza világol,
s ajkán érzi a szem feszülő vihar élesedését,
válla kemény, mert hordja magán a vad, ostoba terhet:
meg vagyon írva neked, hát végig kell vezekelned,
ÉS AZ UTOLSÓ ISTENNŐ SZAVA TÖRVÉNY:
Semmise szent csak az ős szeretetbe vetett bizonyosság!
Látod-e itt áll nőstényszagú isteni nagy akarásban,
mert éltet, s életet ád a rajongó, feltétlen szeretése,
mert a hitéből szökken szárba a csíra, az éltet adó.

Fehér múzsa

Ketten maradtunk, te klónozott istennő!
Őssejt-perceinknek eltér a kódja,
Sietni kell!
Zoknit párosítunk, vagy szeretkezünk?
Nézd csak a kezünk,
A te bőröd áttetsző, mint a márvány,
Körmöd fénye eozin szivárvány,
Az én bőröm kicserzett bőrönd bőre.
Azt hiszem kiporszívózunk egyelőre.
Gyújtóst aprítunk a hintalóból,
Szedd ki a hamut a kandallóból!
Mosogass el… várjál csak… mégse!
Feltétlen és rajongó szeretésre
Hagyjunk időt
S a tér-idő nyűgös kontinuumán
Lépjünk keresztül.
Vess le mindent, mit cipelsz keresztül.
Add a kezed, engedd, hogy kezemben éljen
S mint egy hárfa könnyedén zenéljen
Szerelmet írj kezembe ujjaiddal,
Hogyha érzel, biztos nem hamis dal!
Várj kicsit, hisz nem lehet azonnal…
Fugát rögtönzök néked válaszommal
D moll toccátát csuklód üterére,
S türelmesen megvárom újra kér-e.
S ujjaid közt a halvány erekkel,
Eljátszom, mint parányi ékszerekkel.
Játssz tovább, ne lankadjon figyelmed,
Hagyj el minden terhes illedelmet!
Nyitott ajkammal éppen hogy elérlek
És bőrödön átdiffundál a lélek!
Beszívom lelked mákonyát a számba
S úgy érkezek beléd, mint hazámba.
Ne csókolj, csak vállad fel a csókom,
Várd meg, hogy a vágy elharapózzon!
Tested párája lassan részegítsen,
Kiszáradó szomjas nyelvemen segítsen.
Állj meg így,
Hisz reszketsz, mintha félnél!
Pedig ez szebb a szeretkezésnél,
Szerelembe öltöztetlek téged,
Hogy takarja el csupasz szemérmed.
Szemed tüzét engedd vérembe folyni
Szemedből friss szerelmet rabolni,
Jó a csend! A lelkem át kell élje,
Hogyan lüktet a tested zenéje.
Amit belecsempésztem már a szóba,
Átmegy-e halálos crescendóba.
Ölelj át, s ha úgy érzed kívánod,
Vörös izzásig legyezzük ezt a lángot.
Vagy tüzesebbre sokkal,
Együtt az üstdobokkal.
Most már akarva fájjon!
Pörögjön, meg ne álljon!
Véres verejték hulljon!
Szorítás ne lazuljon!
Feszítve és harapva,
Feszüljünk fel a napra!

Caribus

Sós szagú erre a csend.

Jártál már Caribus szigetén fellelni az ősi legendát?
Rosszarcú feketéző kincskeresők birodalma.
Szebb napokat látott, de ma már levitézlett furcsa hajókon visznek a távoli kék szigetekre,
Épp a szokásos tengeri bérkocsikázásnak a hússzorosáért.
Mindig akad néhány, aki látja a múltat, vájt agyú vézna tudós, hős, akit űz a kalandvágy.

Itt keresik Caribus szigetén ama szépszemű Ayna hazáját, aki Patroklosz felesége, s más felöl isteni vér:

"Száz oszlop veszi körbe csodás, papirusz fejezettel,
És eme csarnok alatt gránitból faragott piedesztál."

Nézd csak!
A tenger negyven régi könyökkel lett magasabb, mint volt ezer éve.
Az óriás két elefánttal díszített kapuzat már színes szirti korallok burjánzó televénye.

Most merülünk!

Látod?

Csökken a fény, mélyül a csend és meg kell szoknod a kék remegését.
Lassan látni fogod a talapzat több ezer évnél régebben kigyalult feketéllő nagy repedését.

Itt a helyünk!

Lassan tágul a tér, cárt nyakú amfórák hada áll sort, s érzed, hogy befogadnak.
Sok- sok ezer mozaikból muzsikál ki a nagyszerű béke:
Sűrű fonású vesszőből épp labdát fonnak a lányok,
S keblük alól ki-kivillan a mozgás nagy szeretése.

Most ez a kékes fény, mi a tenger alól bevilágít,
Csábit körbeutazni a nagyszerű mívű perisztylt.
Vénusz trónol a tér közepén s vele több kicsi Ámor,
S ezzel az ős szerelem csoda színpada íme, fel is nyílt.

Kézen fogva vezetnek körbe az ősi legendák:
Áttetsző selyem ingben a csóktüzű papnők,
Könnyű babérkoszorúval a meztelen ifjú titánok,
Élj csak, s vissza ne élj, mert elcsábítva esendők.

Lásd meg bátran az arcod az implivium tükörében,
Reszket a félelem is, mint víz tetejében a hullám.
Itt már más az idő és másként fest a kisértés,
Lelkedből jön a fény és visszhangozva le hull rám.

Érzed? A mámor most szabadítja ki végleg az érzést.
Olvad a percnyi idő, s türelemmé roskad a tér kerítése.
Bennem tízezer év szeretése feszül viharossá,
Benned lüktet a kék, ez a végtelenem remegése.

Itt Caribus szigetén te örökre maradsz ez a szépség
Szkülla, Kharübdisz sem vehet el már tőlem erővel.
Tőlem ered ez a mindent átalakító mélyvizű kékség
Így lehet együtt élni egy isteni új szeretővel.

Hullám

Negyvenegyig számolj magadban!

Hallod?

A partra igyekvő hullámok tarájából zokogóan hullnak a gyöngyök.
Holt kagylók hahotázó hímpora csillan, s restaurálja simára a csendet.
Ott, hol a jégkék szívzörejét még föl se fakasztja az isteni mélység,
őselemek frigyeként egy mélytitkú, feketéllő nagy zuhanás van a távolban születőben.
Most kezd törni feléd, amikor már domború vállán átsüt a naptüzű felhő, s benne viháncol a zöldfenekű, kamaszos locsogású sok kicsi sellő.

Negyvenegyig számolj magadban!

Érzed?

Szörnyű gigászi erő viszi messzire talpad alól eme gyermeki játszadozó terítéket,
és még föl se sikoltasz,
tiszteletet követelve a partra rohan zabolázatlan paripákkal, s vízostort csap a szádba
A léha hatalmú szörnyű Poszeidón.
Lélegzetnyi hatásszünetet tart néked a tenger,
S játszi vihánccal új hullám születik
bőcombú, csalafinta szelek irgalmatlan öléből.
Gyorsan felkamaszodván gyűri a mélybe a kékvérű Okeánosz nagyszerű titkát,
S támad a partra a hátán megfeszülő csodafényű úri smaragddal.

Negyvenegyig számolj magadban!

Látod?

Messze az ég kiderül és fénycsík szúr be a térbe,
zöldszemű nap tűz éket a hab tarajára.
Békés dallamokat penget az északi szél is,
Bár a kegyetlen déli vihar maradéka kaffog a reffelt, béna vitorlán.
Most hunyorogva, a résnyire nyílt szemeiddel
Kérlek időzz el a karcsú hajó derekán,
És kutakodj kicsikét, vajon ismered é?
Lassan a fák tetején zsiborognak az esti kabócák,
Kékhasú kagyló indul aludni a pari kövekbe
Vedd fel az inged, tedd a zsebedbe.

Ayna hajója

Látod-e, díszben a város, az ünnepi Szantinikétán

Jó szagú krétafehér köpenyekbe tolong a sok ember,
Válogatott kavicsokkal van kidíszítve a sétány,
Várakozó szemük arra tekint, ahol kéklik a tenger.

Sok kicsi kölykét ott szabadítja ki végleg a Gangesz
Tajtékos habosan fut a vízre a nagyszerű Bengál.
Fölkel a tengeri szél – jaj, dobban a szív, ha vihar lesz!
Majd meglódul a nép és mind a folyó fele tendál.

Isteni kézzel megformált fahajót vár jönni a bámész
Tűzből megkalapált gyönyörű aranyos veretekkel,
Azt mondják, hunyorogva vakul bele mind, aki ránéz,
Hátrébb harci hajók is díszsisakos seregekkel.

Hallod-e, kürt szava szól és vad dobokon kel a ritmus,
Aztán kíméletlenül áll fel a hercegi kordon.
Jön kocsi számra virág, és tombol a dús hedonizmus,
Marcona horda ügyel, nehogy itt valaki kiugorjon.

És a folyó közepén most feltűnik Ayna hajója:
Sasszemű, kosfejű sárkány óvja az orrsudarában,
Hírét százszorosan felülírja varázsa, valója,
Könnyű tengeri szellő, ebben a trópusi nyárban.

Szép mosolyától a földre lehullani készül a kókusz,
S elszabadulnak a furcsa remények a kék szigetekről.
Délköreit derekáról a földre levágja a glóbusz,
S halk szavú, új szerelemdal száll a narancsligetekből.

Látod-e, tombol, csápol a nép, s a szívére ölelné,
Koldul az arcáról lesugárzó hő szeretetből,
Nyomja a kordont, legszívesebben a trónra emelné,
Nem számít mi a sorsa, vagy ha a rend maga megdől.

Ayna sugárzik, holdsarló szeme csillog a könnytől.
Látszik bátran ölelne, de mégis a könnye kicsordul.
Hallod? Vége a bálnak a harsona szól odaföntről.
S Ayna hajója a tengeri szél fele újra lefordul.

Bajae vagy a szerelem könyve

Az elvadult ős citromfák alatt meghalt a kert.
Remegve nyit a golgotavirág,
A jégmadár alatt letört az ág,
S az esztelen vihar minden harangot félrevert.

Keményre paskolt mellű szfinxeken zihál a pad,
A melisszák és szalviák között,
A régi táj már rég elköltözött,
S a tiszta vizű Avernoi tó is kiapad.

A Vestaszűzek templomán átfúj a déli szél.
Bujálkodón csiklandó fű helyett
A kollonád hűs kőport pergetett
A mézet gyűjtő méh helyett egy döglégy döngicsél.

Megvárlak itt. Csendedből kihajt szerelmes csendem,
Ha fejed most ölembe hajtanád
Virágos hajnaloknak rítusát
Újraálmodva boldogabbá tehetnél engem.

Nevetésed arany xilofonján hogy játszanék!
Szemedből innék jóság könnyeket,
És visszaadnám játékból neked
Tündérektől kölcsönvett neved: Levendulakék.

Csókod ízét akáciákból ki kell keverjem,
S barackvirágból hozzá illatot,
Bajae rózsája lelkemben lakott,
S most álmaim hideg padlóján kell hevernem.

Legyél nekem, ha másként nem, széthullott romokban,
Még szívverést is képzelek neked,
S halántékomon lüktet majd ered.
Úgyis én hallom csupán, hogy szívünk összedobban.

Titánia

I/3

Take my hand!
Please!
I want to feel!

I/2

Fogd meg a kezem!
Kérem!
Érezni szeretném!

I/1

Adj nevet nekem!
(minimum hat karakter)

Mária
(Error – minimum hat karakter)

Titánia
(Enter)

Itt vagyok neked! Titánia.

Titánia,
Neked már csak fehér virágaim maradtak, s mérföldes figyelmem.
Homlokereszem mögül lenézhetsz életemre
Megengedem, hogy lángot legyints kihűlő tüzeimbe
Ezer szerepre készülj szűzen és engedelmesen.
Érts hozzá, hogyan kell megfognod kezem!
Ajkad redőiért neked adom a reneszánsz Itáliát
Cecilia Gallerani hermelinjét, s vele Firenzét.
Lámpagyújtás utáni régi Temzét,
S a Szatírikon béli orgiát.

Testetlen szerelmed hófehér papírom
Fölfeszülve százrétű képzeletemre.
Szemed lefestem, hajad jambusokba írom
S valóságba fordul át a mánia:
Múzsává nevellek Titánia!
Gyengédséget hajlítok rá nevedre,
Legyen tiéd az aszkézis illedelme.
Ágypárnáimat most eldobom
Amit a vén test már megérdemelne.

Mondd a nevem, más-más jelekkel!
Ne számolj szokásos szégyenekkel,
Tízezer legendát fűzök egybe,
Hogy tehessek vágyakat kezedbe.
Költött és valós Lédákból
Fókuszál üvegtestedre majd a távol
Remixelt gyönyörű formát.
S nem lesz korlát,
Hisz korlátlan hatalmam!
Míg féltékenyen őrizlek magamban.