Hajnali múzsa

Nem hálhatsz velem!

Édesanyád csupa kerti virág közt szült meg a kertben,
Combjai közt a fehérlő nagyfejű íriszek álltak.
Esküt tettem az évről-évre kihajtó virágra
Mint a saját gyerekem, cseperedsz fel itt szeretetben.

Illatos armeriából fonj koszorút a fejedre,
És kanyaríts legalább egy keskeny övet derekadra!
Türoszi bíbor szép köpenyem már rég neked adtam,
Ily kora hajnali órán, pont illik fenekedre.

Már nem kérhetem azt, hogy szólíts édesapádnak,
Úgyis utálom a bamba szülők eszement gügyögését,
Nőnek s hajnali múzsának egyaránt gyönyörű vagy,
S érzem előszeleit egy nagy felhőszakadásnak.

Látom, hogy kiraboltad a régi lugasból a szőlőt,
Kéjsóvár bögyörői itt kotorásznak öledben,
Szép szemeket keresel s csecserészel mind sebesebben,
És kacsokat penget mutatóujjad, pici bőgőt.

Mondd, mostál-e kezet, mielőtt a gyümölcsbe kotortál?
Tedd szépen kezedet oda fel gyönyörű koszorúdhoz,
Hadd keresem meg az ajkammal a bogyót, ami kedves,
Engedd el magadat, mer’ ilyet sohasem gyakoroltál.

Bátran tedd le a combod, bőven bírja a vállam
Hadd pukkanjon az érettebb szeme végre a számba,
S halljam a melled alatt, be- begyorsul a szív remegése!
Mámoros ím e szüret, még must zamatú a szakállam,

"Hölgyválasz" szava csillog a pajkos zöld szemeidben,
S mégy a lugasba az érett, nagy fürtű maradékért.
Szép szóval nem adod? Hát mondd, hogy mit tegyek érte!
Bármily csendes az ősz kint, hangos a vér szava itt benn.

Gránát alma levével játszod a mesteri rítust.
Tűzpiros ajkad alatt kifakadnak a nagyszerű gyöngyök,
Könnytelenül sír új örömöt le a bronzszínű arcod,
És diadalmasan állok a téren akár Palatínus.

Hajnali múzsám, látod-e, felcseperedtél!
Már csak az ősz csöregés avarát kell versbe csiszolnom.
Azt hiszem azt már téli mamuszban a kertbe megoldom.
Aphrodité zajos ünnepe vár odakint. Csak eredjél!

Fehér múzsa

Ketten maradtunk, te klónozott istennő!
Őssejt-perceinknek eltér a kódja,
Sietni kell!
Zoknit párosítunk, vagy szeretkezünk?
Nézd csak a kezünk,
A te bőröd áttetsző, mint a márvány,
Körmöd fénye eozin szivárvány,
Az én bőröm kicserzett bőrönd bőre.
Azt hiszem kiporszívózunk egyelőre.
Gyújtóst aprítunk a hintalóból,
Szedd ki a hamut a kandallóból!
Mosogass el… várjál csak… mégse!
Feltétlen és rajongó szeretésre
Hagyjunk időt
S a tér-idő nyűgös kontinuumán
Lépjünk keresztül.
Vess le mindent, mit cipelsz keresztül.
Add a kezed, engedd, hogy kezemben éljen
S mint egy hárfa könnyedén zenéljen
Szerelmet írj kezembe ujjaiddal,
Hogyha érzel, biztos nem hamis dal!
Várj kicsit, hisz nem lehet azonnal…
Fugát rögtönzök néked válaszommal
D moll toccátát csuklód üterére,
S türelmesen megvárom újra kér-e.
S ujjaid közt a halvány erekkel,
Eljátszom, mint parányi ékszerekkel.
Játssz tovább, ne lankadjon figyelmed,
Hagyj el minden terhes illedelmet!
Nyitott ajkammal éppen hogy elérlek
És bőrödön átdiffundál a lélek!
Beszívom lelked mákonyát a számba
S úgy érkezek beléd, mint hazámba.
Ne csókolj, csak vállad fel a csókom,
Várd meg, hogy a vágy elharapózzon!
Tested párája lassan részegítsen,
Kiszáradó szomjas nyelvemen segítsen.
Állj meg így,
Hisz reszketsz, mintha félnél!
Pedig ez szebb a szeretkezésnél,
Szerelembe öltöztetlek téged,
Hogy takarja el csupasz szemérmed.
Szemed tüzét engedd vérembe folyni
Szemedből friss szerelmet rabolni,
Jó a csend! A lelkem át kell élje,
Hogyan lüktet a tested zenéje.
Amit belecsempésztem már a szóba,
Átmegy-e halálos crescendóba.
Ölelj át, s ha úgy érzed kívánod,
Vörös izzásig legyezzük ezt a lángot.
Vagy tüzesebbre sokkal,
Együtt az üstdobokkal.
Most már akarva fájjon!
Pörögjön, meg ne álljon!
Véres verejték hulljon!
Szorítás ne lazuljon!
Feszítve és harapva,
Feszüljünk fel a napra!

Avernói múzsa

Az avernói citromfák közé, hálót feszítek,

Hol nem lát senki sem.
Titokban felviszem
A pávakakasok legszebbikét alkalmi dísznek.

Meglátod, színes szalviák szirmából hintek ágyat,
Szélcsengő ad zenét
Levendula levét
Hintettem körbe, felkelteni a szerelmi vágyat.

De hogyha úgy találom, fáradt tested nem kívánja
Belőlem a szatírt
A déli friss zefírt
Terítem rád, szeretettel, hogy lelked meg ne bánja.

Lefogom kezem, a látványodra épp úgy éhezem!
Kétszáz gyertya fénye,
Árnyának élménye,
Érted kedvesem? Kárpótol, hogy ma másként vétkezem.

Majd a déli szél kibontja omló szőkeségedet
Bájos hajfonat
Mit szellő hajtogat
S bábos-keményre csiklandozza felálló melledet.

Most megnyugtató a máskor oly vadóc tekinteted,
Szemed most mást akar,
Pillád lehull hamar
De ha lágy kényeztetésre vágysz, elég csak intened.

Ajkad kinyílva, épp hogy él, de mégsem rebeg nemet,
Ha fellázad, harap
De most csendben marad
Hát szemérmesen a két kezem lefogja ingemet.

A sok vibráló gyertya fénye a köldöködbe les,
Csodák csodája volt
Hol vágyak méze folyt
Emléke szívemig feldobol: "Most lejjebb is szeress!"

A test szerelme szunnyadó, de a nő mégis kiles:
Kicsit közömbösen
Ha megnyitom ölem
Kis püspökmosollyal vársz reám: "Na kisfiam, mi lesz?"

A tested minden kis rejtekét most leltárba kell vegyem.
Ha más nem volna itt,
A lábad ujjait
Egy lázas nagy fürdés után magamévá kell tegyem.

És hogyha kihagytam a kebledet, az nem véletlen ám,
Külön rapszódia,
Arról kell szólnia
Hogy kevés hozzá a gyertyafény, s egy unalmas délután