Avernói múzsa

Az avernói citromfák közé, hálót feszítek,

Hol nem lát senki sem.
Titokban felviszem
A pávakakasok legszebbikét alkalmi dísznek.

Meglátod, színes szalviák szirmából hintek ágyat,
Szélcsengő ad zenét
Levendula levét
Hintettem körbe, felkelteni a szerelmi vágyat.

De hogyha úgy találom, fáradt tested nem kívánja
Belőlem a szatírt
A déli friss zefírt
Terítem rád, szeretettel, hogy lelked meg ne bánja.

Lefogom kezem, a látványodra épp úgy éhezem!
Kétszáz gyertya fénye,
Árnyának élménye,
Érted kedvesem? Kárpótol, hogy ma másként vétkezem.

Majd a déli szél kibontja omló szőkeségedet
Bájos hajfonat
Mit szellő hajtogat
S bábos-keményre csiklandozza felálló melledet.

Most megnyugtató a máskor oly vadóc tekinteted,
Szemed most mást akar,
Pillád lehull hamar
De ha lágy kényeztetésre vágysz, elég csak intened.

Ajkad kinyílva, épp hogy él, de mégsem rebeg nemet,
Ha fellázad, harap
De most csendben marad
Hát szemérmesen a két kezem lefogja ingemet.

A sok vibráló gyertya fénye a köldöködbe les,
Csodák csodája volt
Hol vágyak méze folyt
Emléke szívemig feldobol: "Most lejjebb is szeress!"

A test szerelme szunnyadó, de a nő mégis kiles:
Kicsit közömbösen
Ha megnyitom ölem
Kis püspökmosollyal vársz reám: "Na kisfiam, mi lesz?"

A tested minden kis rejtekét most leltárba kell vegyem.
Ha más nem volna itt,
A lábad ujjait
Egy lázas nagy fürdés után magamévá kell tegyem.

És hogyha kihagytam a kebledet, az nem véletlen ám,
Külön rapszódia,
Arról kell szólnia
Hogy kevés hozzá a gyertyafény, s egy unalmas délután