Főn

Még puha reggeli pára vigyázza a Nápolyi-öblöt.

Tengeri köd-köpenyén át leskel a Monte Divína,
Suttog a dús hajú fűszál, mintha szirén szava hívna.
Surrentum tetején az imént még éjszaka ködlött.

Tudtam, hogy Puteóli felől jössz mind keletebbre,
Mégis aggódva figyeltem a nyílt tenger remegését.
Elkap a gyermeki hév, és vágysz kapitányi szerepre,
Láttam az égre felérni a lelked lelkesedését.

Mint az akácméz sűrű legalja beáll az idő most,
Képzelt szörnyű mesékből rakni ki emberi sorsot.
Mennyit bír ki a könnyű vitorla a kétszínű lenrost?
Hol van a bárka, a sok paliszander, a messzire sodrott?

Látod-e, jobb lett volna, ha őröd a szűkszívű távol,
És Puteóliba’ tűröd a spártai kurta fegyelmet.
Minden percnyi hiányod egyre csak összekovácsol,
S én belelátom a kék horizontba az ős veszedelmet.

Nagy féltőn kitekintek a távoli Ponza felé most:
Dél körül indul a Főn és kölyke a nagyfejű hullám,
Úszik a part fele sok száz habszemű zöld rinocérosz.
Támad a só szagú szél, kötelékeid összekutyulván!

Szétvet a vágy, legalább hírt hallani végre felőled.
Most már kellene látnom a könnyű szövésű vitorlát,
S megcsillanni a pálmalevél formájú szép eveződet,
S megcsillanni a szépfaragású pálmafa csónakod orrát.

Épp zeniten süt a nap, mint felhevített aranyalma,
S rúdra kötött vászonnal megjön a kedves.
Áttetsző köpenyét még tartja arany fibulája.
Felkorbácsolt ajka a tengeri habtól még puha, nedves.

Győztes nagy kacagással fogja az isteni melltűt,
S messzi a Tirrén-tengeri hullámokba hajítja.
Egy szál kis ruha nélkül látom a gyermeki lelkűt,
Szőke haját csak a lágyszavú szél bodorítja.

Két karját - csuda nagy szeretéssel - az égre kitárja:
Végre ugorjak a vízbe a Surrentum pereméről!
Úgy állt, mint a Niké, égre kitárva a szárnya,
S én szállok lefelé, leckét kapva reményből.

Győztél, drága szerelmem, add ide sós izű ajkad!
Lányszagú tested minden pórusa már az enyém lesz
Még melegen eszem izzadt tested, ahogy te akartad,
Ágyékod heve ujjaimon, és melled halma kemény lesz,

Szempillád csöpögésén érzem a sósvízű tengert,
Apró kis füleden legelészve te hallod a csókom,
Most csak a férfit lásd bennem, ne az embert,
Tested kis zugain most hagyj szerelemmel lógnom!

Tengerszem bujik el kicsi köldököd csöpp poharába,
És ne merészeld most eme korty kéjt elirigyelni.
Majd ha legördül a csepp ágyékod kis kosarába,
Érte leszállok, s téged hagylak fenn csiripelni.

Érzed? Száraz a szám, adj innom a nyelved alól most!
És kebled kisbaba pírját nyelvem felpirosítja.
Kardlappá merevült bőrszíjaimat ki kellene oldozd,
Lassan szárad a bőr és testem megnyomorítja.

Föl kel a szél, hát ülj az ölembe te drága!
Hullámvölgy idenyom, míg hullámhegy szabadít fel,
Földközi-tengeri furcsa szabadság ennek az ára,
Most lettél az enyém, így könnyű gyermeki szívvel!