Anno Domini…

Bebábozódok önmagamba
Melegítsen a régmúlt selyme
Vastag paplanná gombolyítom
Kihunyt parazsam újra szítom
Ameddig bírja még az elme.

Régi utcákban úgy csavargok,
Rám köszönnek a rég halottak,
Verkli szól, reggel jeges jön,
Vén pedellus bólint helyeslőn,
S csengője cseng a villamosnak.

Stráfkocsival hozzák a kokszot,
Zabzsák kerül a ló fejére,
Müzzein hangú ószeresnek
Használt ruhát, cipőt keresnek
Cukorszoknyás a Hófehérke.

Műszakkezdéshez fúj a Ganz gyár,
Kéményt borít a sétagőzös,
Halszag van a bőgős hajókon,
Érezni a hajón lakókon
Dohogva húz uszályt a Kőrös.

Zenélő kút palotást játszik,
Fordítva látszik a palota,
Berlini tér banánszigettel,
Gőzös vonat füttyöt ereszt el,
Basszustubát fúj a katona.

Fél hétkor már kinyit a színház
Medgyaszay, Víg, Nemzeti,
Főpróba lesz az operettben
Fedák Sári kettős szerepben
Az öltöztető vetkőzteti.

Andrássy út, verébkakáló,
Nagymező utca, pesti Broadway
Angyalarcú kedves leányok,
Mára molyrágta kormoránok
Legalább annyit mondjatok: Hé!

Százados történet

Egy ezredévnyi szenvedés lecsengett,
De szeressétek Odor Emíliát!
A millennium bűbájos ópiát,
Ősbudavár elszív egy néma csendet.

A Hadügy kis játékhajókat enged,
Korrekt arányban néhányszáz kópiát,
Erzsébet Királynét és a Zsófiát,
S egy évre rá a szép játék kiszenved.

De él a vurstli és a szellemvasút,
A ringlispil s - ujjé! - a régi dal!
És Wampeticsnél olcsón iszunk aszút,

Míg az angolparkba jár a tisztikar
Megszűnőben már a régi lóvasút,
Felszámolás alatt a körképipar,

2

Felszámolás alatt a körképipar,
Mozgóképszínházba váltanak jegyet,
Kilátó gombozza a János-hegyet,
Dohnányi, Kodály és Bartók férfikar.

Abszint, gin, cointreau, calvados, szivar,
Mezonfridánál pár luxus menet,
Kánkán, szving, foxtrott, ha nincs jelen nejed
Kinematográf és cowboyfilm-vihar.

Tisza István, Wekerle Sándor, Wekerle telep
New York - Ellis Island, New York palota,
Charpathia – félárú hajójegyek,

Háborút mond sok önjelölt Szibilla,
A monarchia már mindenütt recseg,
Született, anyám és József Attila.

3

Született, anyám és József Attila,
"Fönn halk illatszimfóniába gyűlnek"
Kitörölvén nyomát a földi bűnnek,
Már összefolyt valódi, s műszempilla.

A távolság nagy, szűkül a pupilla,
Homlokodra a csillagok kiülnek
Míg hatalmas prímások hegedülnek,
S anyám torkából nem perdül ki trilla.

"De ezt a világot kinőttük mi már"
A nagypofájú ostoba elenged,
Visszasündörög a félművelt szamár

Ha hiányzik aranycsengésű csended,
Saruszíjadat se oldja meg tanár.
Az olasz front a felhők közt üzenget.

4

Az olasz front felhők közt üzenget,
Repülni kell, mindkettő ász-pilóta,
Ismerik egymást hosszú évek óta.
S átintettek, amíg géppuska zengett.

Egyszer elvesztett, máskor visszaszerzett,
Sérültre nem lövünk, ez régi nóta,
De változott a helyzet már azóta,
Modern a gép és erős a fegyverzet.

A bevetések száma ötven-hatvan,
Fölrúgják az egyezményt, a rendet
Az agyvelő a szélvédőre csattan.

Az amputált láb fertőződik gennyed,
Invázió, tűztenger ég a katlan,
Bölcsőm fölött katyusa hangja zengett.

5

Bölcsőm fölött katyusa hangja zengett,
És füstöltek még a Regent ház romok,
Sziréna bődül fel: Liberátorok!
A pinceajtón ujjnyi rés derengett.

Élelemért az apám kint tekergett,
"Igyi szudá! Zgyesz málenkij robot!"
("Egy szovjet elvtárs az utcán elfogott")
És a Foksány némafilm lepergett.

A nagy mesét kívülről megtanultam:
Nagyanyámra rádőlt a régi villa,
Anyám karjában sírtam megvakultan.

Ora! Ora! Üvölt egy grúz gorilla,
Azon a napon pont egy éves voltam.
Bunkersötét és megdermedt pupilla.

6

Bunkersötét és megdermedt pupilla.
Petőfi-kályhában elfűtött romok,
Bombatölcsérek, vészjósló kordonok,
Se étkészlet, se sószóró, se villa.

Csak herbateánk van, s kevés kamilla,
Kint üvegcserép és csüngő balkonok,
Koromszagú, kék, didergő alkonyok,
S az este már a történelmet írja.

Patruj! Patruj! Adják tovább a vészjelt.
A férfi nélkül tengődő família,
Patruj! Patruj! Kiált, ha rosszat észlelt.

Ki ünnepli az új rendszert, ki sírja,
A mell szorít, ahol a félszed fészkelt,
Rom Vígszínház, csillárja földi csilla.

7

Rom Vígszínház, csillárja földi csilla
A zenekarban kapirgál egy kappan,
Szennyvíz tör fel egyre magasabban,
A nap besüt, drámáját fénnyel írja.

Kottahegy, de szétázott már papírja,
Szép akkordok kószáltak hajdan abban.
Szerzőjük most messzi egy szűk barakkban,
Vagy nem is él, s gazzal benőtt a sírja.

Por szitál a karakül bársonyokból
A léghuzat megsérült hárfát penget,
S pereg a dob valami furcsa okból,

A súgólyuk macskának nyújt ma enyhet,
Tapsol a szél a tépett széksorokból,
A nagytestvér felügyeli a rendet.

8

A nagytestvér felügyeli a rendet.
Csillagosok, katonák, proletárok,
"Káderlapodba úgyis belelátok,
Remegni fogsz, ha éjjel bárki csenget!"

Asszony, gyerek tanulja meg a csendet,
Vagy beverik pofádat nagy melákok.
Már úgyis rég fenem a fogam rátok,
Szemed előtt akár a zászlónk, lengek!

Neved végén az ipszilon szemet szúr,
Gallérodon burzsujszagú a kölni,
Majd megtudod, hol van Rákoskeresztúr!

Hogyan lehet melóba megdögölni.
Elvtársakon te többet nem lehetsz úr!
A történelmet végképp eltörölni!

9

A történelmet végképp eltörölni!
A magánvillákat most tüntetjük el,
Népellenség úr és entellektüel.
Van eszközünk szép csendben, titkon ölni.

A szankció ma csak munkásökölnyi,
Az úri modor még jobban feltüzel,
Már megfogadtuk vérszomjas esküvel
Proletár fog ezentúl tündökölni.

E cifra kort, ha túl lehetne élni
Megérné a könny, verejték, áldozat,
Amúgy se fogja senki elmesélni,

Hogy írtuk át a játékszabályokat.
Egyszerre kell bátornak lenni, s félni,
Sződd a selymet elvtárs, sződd az álmokat!

10

Sződd a selymet elvtárs, sződd az álmokat!
A vak reményt anyám mesékbe szőtte,
Hogy újra jó lesz, mint annak előtte,
Esténként jött egy varázsos változat:

Egy idős rokon majd erre látogat,
Ki tengeren túl házát már kinőtte,
Olyasforma, mint Johann Wolfgang von Goethe
S ránk hagy mindent: házat, szélmalmot, lovat.

És elmegyünk örökre messze innen,
Mert nem kötelező éhen dögölni
Amit szem száj kíván, ott meg lesz minden,

A kommunizmus nem fog kerékbe törni!
És akkor még könnyű volt ebben hinnem.
Láttál szobrot a csizmából kidőlni?

11

Láttál szobrot csizmából kidőlni?
Biciklis járőr az egyetem körül.
A Petőfi-kör összetömörül,
Ha blokád lesz, hogy fogunk kitörni?

Kiragasztani! Aztán söpörni!
Tizennégy pont. Az utca fél, örül,
Kilencet elvisznek a srácok közül,
Az egyik arcán vérömleny, ökölnyi.

Sűrű füstben bajlódok könnyeimmel.
Lánctalpasok! Te vidd a lányokat!
Pezsgős üveg kell nitroglicerinnel!

Géppisztolyos nő sérültet támogat,
Nincsen autó! Vidd el az enyémmel!
Fejtettél már meg örök talányokat?

12

Fejtettél már meg örök talányokat?
Nagyvadat az erdőtűz poklába,
Mért hajtja mindig egy irányba lába?
Vadállatot más vad miért támogat?

És aranyveretű barátságokat,
Mit ott kötöttünk még az iskolába’,
Mért bujtatunk bohóc maskarába,
Követvén fontatlan galádságokat?

Nem spórolunk a jó akolmeleggel,
Amely telente otthonunk betölti,
Nem számolunk jótékony fényjelekkel,

Bár némelyik a jó irányt üvölti.
S révbe érhetnénk szelídebb szelekkel.
Mért gyűlöl testvért és komát a földi?

13

Mért gyűlöl testvért és komát a földi?
Mért ver a jég a zászlók színe szerint?
Mért barkácsolunk aranyborjút megint?
S dühét a gaz mért kutyáján tölti?

És a poéta, aki a verset költi,
Mért rébuszol, hisz vallhatna újra színt?
De pártos szellem manapság rendszerint
És nyelvét is megrendelésre ölti.

Elvetjük a Homo mensura elvét,
Farkasokká nyúzva a bárányokat,
S ha véletlenül bárki bármit elvét,

Zörgetni kezdjük a börtönrácsokat.
A sectio divina kéne melléd!
Mért rendezünk át bevált arányokat?

14

Mért rendezünk át bevált arányokat?
"Amíg nyomorra milliók születnek"
Mért nem vetünk véget az őrületnek?
Akit támogatsz, az visszatámogat!

A lelkifurdalás az úgysem válogat,
Belerokkansz, ha látod, nem szeretnek,
S behódoltál a pénzszagú szeleknek.
És sütögeted a pénzesbábokat.

Lassan talán előre kéne lépni,
Néhányszor már az égbolt felderengett,
E századot a sors meg nem ismétli!

És ebben is volt, ki nagyot teremtett.
Ember vagyunk (a kívülálló kétli)!
Egy ezredévi szenvedés lecsengett.

M

Egy ezredévnyi szenvedés lecsengett
Felszámolás alatt a körképipar,
Született, anyám és József Attila
Az olasz front a felhők közt üzenget.

Bölcsőm fölött katyusa hangja zengett,
Bunkersötét és megdermedt pupilla,
Rom Vígszínház csillárja földi csilla
A nagytestvér felügyeli a rendet.

A történelmet végképp eltörölni.
Sződd a selymet elvtárs, sződd az álmokat
Láttál szobrot a csizmából kidőlni?

Fejtettél már meg örök talányokat?
Mért gyűlöl testvért, és komát a földi?
Mért rendezünk át bevált arányokat?

Glossárium

1

Aquariusnak elhervadt az álma.
Gyöngyházbélésű szívünkben ott a mag,
Örök létre lehelt parányi csomag,
Éjszakánként kinyílik mint a pálma.

Nunc introibo ad altare Dei
Én verseket mutatok fel az Úrnak,
Verseiből új versek alakulnak,
Továbbfolyik az álom: Panta rhei!

"Lenne csak hatalmam lelket menteni,
Tiédet lelkemmel körbe ölelném.
Pille szárnyakkal levegőt keverve…"

És mégis, hogyha elborult az elmém
S egymásba torzul jövő, jelen, s a múlt
Scytale hangja csendes tóba hullt.

2

Scytale hangja csendes tóba hullt,
Saját csöndjéből kifosztott éj-darab,
Mely sok száz darabra törve szép marad,
S most visszanézve tán még szebbé fakult.

Az őszi sárból napmelegre érve,
Szűrt homállyal int, de meleget nem ad.
Csökkenő a fény, megláthatod magad,
Csak a régi megunt akolba térj be.

A lámpások is már fakóbban égnek,
Olcsó, híg boroktól rossz szagú a pult,
Egymásra rakva elhasznált remények,

Terhelésüktől a raklap kilapult.
Mi vagyunk a kiégett teremtmények,
Baris tükrén a foncsor megvakult.

3

Baris tükrén a foncsor megvakult,
Mint sötét kútban a kacagás jaja,
Belakott szobák kinyíló ajtaja,
Tövisléptű kapun távozott a múlt.

Kék tóba ejtett andalgó csillagok,
Mint meteoritok nyárvégi raja,
Visszavont szerelmek késő óhaja,
Festett, elképzelt, kesernyés illatok.

A gondviselésnek célja van veled!
De milyen cél? Arról nem szól a fáma.
Nagyban játszol, s a kártyákat cinkeled.

Tiéd az ász, király, de üt a dáma!
Kacag kövér nyarad, de készül már teled,
Visszhangként halt el soror Vox Humana

4

Visszhangként halt el soror Vox Humana
Cyber térben élő bájos Notre Dam,
Szépen gonosz, de tragikusan vidám,
Gótikus szent képén a vézna ráma.

Kis- nagyasszony, testvér vagy régi dáma,
Naplónkat őrző cizellált veret,
Zsarátnokizzású lelkiismeret,
Sok szenvedés elnéző hozománya.

Magával vitt sok védtelen esendőt,
Ki sír, ki száll, ki hangját nem találta,
És itt hagyott egy néma nyelvű csengőt,

Kövesse, ki a nagy lármát utálta.
Felejtsünk el sok termékeny esztendőt?
Fefo a fényt már ideátról látta.

5

Fefo a fényt már ideátról látta.
Ösvényt vágott a sűrű végtelenbe:
Napom beért a végtelen telembe!
A csendfehér lábnyomot megtalálta.

Megérdemelt a szűzi hold palástja,
Rajongások a legszebb értelembe’
A nagy útra használható kelengye,
Hogy roppant lelkét senki meg ne lássa.

A jókedved csillámporát leszórtad,
Szállj! Kalickádon már régen nincs lakat
A verseid summája egy-egy sort ad,

Mert vigasztaltad a megvádoltakat.
Haláloddal a jókedvünk elcsórtad.
Aranytik lelke minden nap felszakadt.

6

Aranytik lelke minden nap felszakadt.
Hazug vágyálmok ringatják a testét
Lengő láncok segítik még elestét.
Túlélni fojtó fekete szíjakat!

Míg az ég hálóján minden fennakadt,
Cipelni kell a sors szuvas keresztjét
Megérni tortúrás napoknak estjét,
Hinni, és bízni, hogy nem csak ez maradt.

Szállj fel, szállj fel madonnás ablakodra!
Ne ülj megkopasztott konyhakert alatt
Gyors viharnak hatalmas ám a sodra,

Hamar lebont rácsot, kalitkát falat,
Kapaszkodj régi kedves dallamokba,
NapGyermek lehulló perc után szaladt.

7

NapGyermek lehulló perc után szaladt,
A ráncos út fáradt lángokba vitte,
Fényruhája megvédi bizton hitte,
S lábnyomokká vált az út percek alatt.

A meddő zajok visszhangja itt maradt,
Kis csendhabokkal összeelegyítve
Homokórák zajába besegítve.
Mit elnyel végül a szűk üveggarat.

Hűvös jelenből felforró jövő lesz,
Az esti szél az arcodon csak álca
A nagy költő, ha óriás levegőt vesz,

Saját farára sújt lovaglópálca,
És pár vastag könyvet még keresztülesz,
Debattert kékmeséjű táltos várta.

8

Debattert kékmeséjű táltos várta,
Varjuckót magával vitte Őszapó,
Mesétlen lett a téli kert, a nyári tó,
Hervadt virágot tart a kis pohárka.

Istálló nincs, csak sűrűrácsú zárka,
Abban sincs már szárnyas ló lakó,
Röpképtelen lett a régi, szép fakó,
Halott madártól kék az utca árka.

Emitt azért a csóka néha csörren,
S az egerészölyv kis rágcsálóra sújt,
Méhek döngnek a lánctalan vödörben,

Rég elvesztette a gémeskút a súlyt.
Részvéttelen arcokkal álnak körben.
Siklósi E. tört téglák közé szorult.

9

Siklósi E. tört téglák közé szorult,
Boldogtalanság-eső verte éje,
Hiányszavakat mormol szenvedélye,
Kis napmelegre vár, de az ég borult.

A csillagoktól örökre elvakult
Nyirkos, hideg a bánat kútja-mélye,
Berozsdált már a szép szó engedélye,
Megcsipkedett már a kert és elvadult.

Rímes sorokból ágyást kell csinálni,
Adunk bujtást, palántát hozzá. Tessék!
(Előbb persze angyallá kéne válni),

Ha magjaid a madarak megették
Fehérlovas hercegre várni, várni.
Aimee-t karistolt ködök elszerették.

10

Aimee-t karistolt ködök elszerették,
Ne halld meg benne susogni még az őszt
Vadgesztenye nem bombázza még a csőszt
De a musztángot régen eltemették.

Én rajzollak újra s a hűs verejték
Szemüvegemre fújkálja rá a gőzt,
Mert nem ízlik az újfajta trendi főzt.
Külön-külön ha benned minden sejt ég,

Az adja vissza régi lángolásod!
Szűkölő nyögésed ha fölszabadult
Csak bámulód lehetek semmi másod.

Mindig gyűlöltem ha egy bunkó szapult.
Legyen ez a szonett az áldomásod,
Mirian gyöngyhéjú lelke már a múlt.

11

Mirian gyöngyhéjú lelke már a múlt
Hirtelen jött vihar mindent elsöpört
Régen önmagával vívja ezt a pört,
A szerelmes szem szép lassan megvakult.

De a nyálkás kétely mindig ott lapult,
A foncsoros gömb ezer darabra tört,
Fibrillál a szív, érezni, meggyötört,
Elhagyott harctérre sújt a katapult.

A jó helyett a szépre is figyelve

Szemed, ha sír, leporlik majd a festék,
Légy büszke már, a könnyet visszanyelve!

Zsuzsannát is hasonló vének lesték,
Életben tart a költészet szerelme!
Jszeicz eltűnt, hiába keresték.

12

Jszeicz eltünt, hiába keresték.
S vele együtt a bujkáló hajnalok.
Nem mondta volt: most megyek és meghalok.
Üres a hely: Művek szerzőkként – tessék.

Lehettek volna jó szivaros esték,
Kitalált mesék és testes ó borok.
Összekacsintás, hogy voltak szebb korok.
Elcsábítottak máshová a besték?

A régi antik versekből megélünk,
És töltőtollunk, ha el-elszabadult,
A balsikertől mi amúgy se félünk,

A szín, a kontraszt már megkopott, fakult,
Mániásan csak ülünk, és mesélünk,
S leguan reneszánsz álomba avult.

13

Leguan reneszánsz álomba avult,
Vesaliustól elcsórt csont falak közt
Darc-goth vérrel kiöntve még a szóközt
Minden szóképet háromszor átgyalult.

Sötét erdők titka, míg ölébe hullt.
A csonttollú halálmadárral szemközt,
Tíz körömmel kivájva fenn a csend-löszt
Az okkersárga föld kriptává alakult.

Építs várat a szörnyű rémeidből
Ha korpuszodat még ronggyá nem ették
Inkább tréfából, mintsem méla hitből,

Hisz rémmeséid annyian szerették.
Keselyűt írsz az apró tengelicből,
Tonibacsit félholtan eltemették.

14

Tonibacsit félholtan eltemették.
Nem támad fel többé, hisz már szaga van,
Így szólt, mint Lázár: majd megrázom magam
Gyolcsbandázsát is már visszavették,

Recseg a mű, már szakad az ereszték,
Szakaszd le most, és szeresd, ami ma van,
Nem szabad nyüzsögni, úgy mint a higany!
Zsidónak is csak teher a keresztség.

Üresjáratban, vagy félig halottan.
Öreg poéta csak zombivá válna,
Hová mehetne rímekkel rakottan,

Hajléktalannak nincs babér se pálma.
Vén cimborák csak álldogálnak ottan,
(Hol) aquariusnak elhervadt az álma.

15

Aquariusnak elhervadt az álma,
Scytale hangja csendes tóba hullt,
Baris tükrén a foncsor megvakult,
Visszhangként halt el soror Vox Humana.

Fefo a fényt már ideátról látta,
Aranytik lelke minden nap felszakadt,
NapGyermek lehulló perc után szaladt,
Debattert kékmeséjű táltos várta.

Siklósi E. tört téglák közé szorult
Aimme-t karistolt ködök elszerették,
Mirian gyöngyhéjú lelke már a múlt

Jszeicz eltűnt hiába keresték,
Leguan reneszánsz áéomba avult,
Tonibacsit félholtan eltemették.

Vox humana

Kis réseken
Karácsonyos titkok potyogtak,
Tintafoltos iskolapadok
Szorongtak vissza
Elbocsátó ősz hajú életembe.

Gyanús csendek,
A benn ülők feszes nyugalma
Felcsigázott.
(Ma is van, hogy Anyát kiáltok
Szavak nélkül
Mellrázó szívdobbanással).

Égett a tűz.
Hátamon házilag ragasztott
Vézna táska.
Leülni kár,
Ki tudja lesz e folytatása?

Ez kisgyerek,
Az rutinos kokott,
Ez a halál.
Farsangi maszkotok
Ugye csak játék?
Élőknek nincs lélekharangja!

Emberi hangra
Kéne találni!
Éli!
Éli lamá sabaktáni?

"És tapogatni fogsz délben,
Amint tapogat a vak setétségben,
És szerencsétlen leszel a te utaidban,
Sőt elnyomott és kifosztott leszel minden időben,
És nem lesz, aki megszabadítson."*(Móz)

De ajtók és ablakok nyíltak,
És szeretetforgácsokat tömtek a zsebembe,
De arról már nem szól a fáma,
Hogy a legendás istállóban,
Akolmeleg volt,
Emberi hanggal,
Az írás szerint: vox humana.

A teljesség íze

„Az őszi sárban már magamban járok”*

S az üzenetemet senki sem veszi,
Összesúgnak a bájos utcalányok:
Hagyd a francba, vén korhadt geci!
Elzsibbadok, amíg egy buszra várok,
Csontkollekciómat a köszvény eszi.
A pensumot korrekten megcsinálom,
Csak a teljesség ízét nem találom.

A hátamat a napsütésbe hajtom,
Néhány percre bár, de még fölengedek,
Carpe diem! De már le nem szakajtom,
Szakajtsák bátran goromba emberek.
Sejtettem én, hogy nem lesz jó a sajtóm,
Végkiárusítás! Vigyék, vegyenek!
Már vár reám az ismeretlen álom,
Csak a teljesség ízét nem találom.

Nyaram se volt, s üres kaspó az őszöm,
És áthajt rajtam majd a karácsonyom.
A lombhullást talán még megelőzöm,
Átpasszírozom magam a rácsomon.
De itt forrván a zöld kamillagőzön,
Örömködésre nincs semmi jó okom,
Bár mindig más lány combja közt tanyázom,
Csak a teljesség ízét nem találom. 

És most hogy nincs az ágakon levél se,
S a nadrágomba befúj a december,
Fölköthetném magam akár… de mégse!
Az égre szállok, mint egy szellemember,
(Vendég gyanánt bár nem fogad az ég se)
Megfeszülök, mint árbocon a camber,
Szarok rá, hogy melegem van, vagy fázom
Csak a teljesség ízét nem találom.

*idézet: Villon