„Én végtelen időtől fogva tervezem,
s már bennem élt, mi mostan létesül.”
Érzem itt belül
Meg kell szülessen…
Saját bordámat
tépem ki anyagnak,
s azokkal élek,
amik megmaradnak.
Évát gyúrok burjánzó édenembe
Szégyenembe’
Hogy csonka a teremtés,
A csontomat
Mintázom rajongó szerelemmé
Megteremtelek
hús-vér emberré,
taj-kártyád lesz és saját parfümöd,
s élettársad a teremtés koronája.
Érdemtelen Évák nyomába lépsz most,
akik nem hittek bennem,
és nem hittek a teremtő erőmben.
Nézz rám!
Hinned kell bennem, hogy hihessek
benned,
És Istenné avanzsál bennem a férfi,
(de csak ha jól csinálod).
Nézd csak!
Ez a családfám , itt fogunk állni
szépen, kéz a kézben,
s legendává leszel, mint Egressy Etelka.
Cserébe Krőzussá teszel, mert szemed
sugarával
kibontod belőlem a régen eltemetett élő
halottat.
Látom és érzem kislányos aggodalmad…
Ne félj, emberszülőtte már nem lesz
rivális,
véglegesen bezárt az Éden,
te leszel a hiteles feleségem, örökösöm,
barátom, kurvám
(legközelebb nem mondom durván, csak ne
bőgj, az istenszerelmére!)
Bejáratos leszel a kulisszák mögé, a
hármas-négyes filmgyári műterembe, s téged kérlek, legyél Te résen,
ha valahol egy árverésen fölfedezed a
nagyapámat,
s ha lesz Quasimodo költői verseny,
elmondhatod a legszebbik versem (a
lófaszt álom!),
velem leszel az Anna-bálon,
s valahogy azt is elintézem,
minden jó pasi
majd téged nézzen.
Nézz rám!
Hidd el, nincs többé lehetetlen,
gyönyörűnek festem a képed
S gyönyörű is leszel, ha érted:
rajongásod festi a vásznat, s nincs se
előtted és utánad,
csak nézned kell, s nagyon kívánnod,
engem és a hús-vér világot!
Álmodhatsz csodás ruháról,
lekoppintjuk egy szép Mucháról,
Tom Wesselmann melleit öröklöd, s szájad
szélére apró gödröt
Leonardo da Vinci kódol, s a múzsa képe
visszacsókol.
Itt vagy velem!
Ez már nem álom, minden részletét
kitalálom.
Rajong a szád, rajong a melled,
ezüstösen csillog türelmed,
nincsenek névtelen utcák, átverés,
mocskos hazugság,
illatodat nagy Guccik festik, nem
húgyszagú kültelki restik.
Akarod? Akkor most megölellek, kemény
dalokkal ünnepellek,
megélem és te is megéled, hallom
gyorsuló lihegésed,
szemed zsarátja szinte éget, ahogy kezem
melledre téved,
élvezem, hogy húznál öledbe, s beleviszel
az ütközetbe.
Pegazusom!
Lovagolsz rajtam,
s imádod hogy kemény a farkam,
az enyém vagy szerelmem, társam,
dédelgeted acélos nyársam.
Egy verssel máris több az élet,
s nem kell a másnapoktól féljek,
két kávét főzök reggelente,
s én mondom hány cukorral, nem te,
és veszekedhetünk is hogyha kell,
balhézhatok, ha kifutott a tej,
nem lesz fenékig tejfel ez sem,
de legalább van, ki szeressen.
