Charley kapott tőlem egy flaska jóféle görög bort, cserébe csak annyit kértem tőle, jelezze, ha feltűnik Ramóna. Nem akartam, hogy „házon belül” elkerüljük egymást, mint már annyiszor. Illetve nem… Arra voltam kíváncsi, tesz-e néhány kört a különteremben, a dartosok pultjánál, vagy leszegett fejjel áthalad a termeken és elmegy? Fixíroztam a bejáratot és vártam Charley jelzését, közben kinn besötétedett, az ebédvendégek felcserélődtek az esti vagányokra. Meglepi: Ramóna a konyha felől érkezett, málha nélkül, csapzottan, mint aki épp befejezte a felmosást.
– Mi a francot keresel te a konyhában – kérdeztem – lemosogatod a tegnapi cech-et?
Leült mellém, és maga elé meredten, különös templomi ájtatossággal kezdett beszélni:
– Nézd, lehet, hogy fájni fog, amit most mondok, de úgy érzem, meg kell tudnod. Joliot, a főszakács az élettársam. Együtt élek vele, kulcsa van a lakásomhoz és én bejáratos vagyok a konyhára.
– Tessék?
– Jól hallottad, nála voltam a konyhán…
– És ilyenkor a tojástörő helyiségben kiszopod a farkát?
– Ez ocsmány volt, erre nem szeretnék válaszolni.
A szavaknak ettől a pillanattól nem volt jelentése, logikája. Bántani akartam.
Minden zuhant lefelé, a hitelből megvásárolt vásznak, a festőtémák, az ajándékok, a harmadik típusú találkozások, a naivan font keleties világkép, a hegyek, az ametiszt kristályok… és a női testápoló illata, amihez valószínűleg nincs is közöm…
Az épp nagyot vuppanó konyhai lengőajtóra pillantottam és elöntötte az agyamat az indulat. A konyhagőz sfumatójában Joliot hadonászott egy húsvágó bárddal. fölugrottam az asztaltól…
– Nincs értelme – fogta meg a kezemet R.R.. Már megszoktam, és megszokta a környezetem is. Ő a férfi a családban, autója van, bevásárolni visz, hozzá tartozom…
Feszítő gombóccal a torkomban folytattam
– Pedig milyen szép volt megízlelni a teljesség ízét. Megéreztem milyen az, amikor a hajnali kelés nem nyűg, hanem a megoldáshoz vezető út kezdőpontja, amikor a feladat pozitív irányból érkezik és értelme van a nehézségi fokának, amikor az önzés értelmét veszti, mert nincsenek magán örömök…, amikor a végcél nem az életben maradás, hanem a beteljesedés. Te nem egy voltál a sok lehetőség közül, hanem a bizonyság, hogy létezik a teljesség. Ha most elengedlek, akkor is keresni foglak, hogy rekonstruálni tudjam magamban a teljesség ízét.
Sötét volt már, csak Charley imbolygó figurája derengett a parkolót megvilágító nyeszlett lámpa fényében. Már messziről kiabálta:
– Nem jött!
– Már nem érdekes, lehet, hogy soha nem is volt..
– Lehet, hogy csak ettől volt… és röhögve megkocogtatta a kezében lévő borosüveget.
Elköltöztem a jó hatvan kilométerre, északra az M1 úton, hogy még véletlenül se kerüljek a White Horse közelébe. Egy kályhával fűthető műterem volt kiadó megfizethető áron.
Mint egy alattomos betegség, úgy gyűrt maga alá az egyre biztosabb tudat, nem látom többet Ramónát. Tenar úr, persze, megtalált és naponta gyötört, hogy nem akarom-e kifizetni az 5X8 láb méretű lenvásznat. A korszakalkotó téma vázlatát befordítottam a fal felé, és elhatároztam, hogy eladom, pedig a legínségesebb időben is tudtam nemet mondani a kereskedőknek. Azt nem! Az valaminek a kezdete… mérföldkő… mérföldkép… Elkezdtem keresni a bevállalós lányokat. Végül úgy hozta a sors, hogy egy Luna panzió nevű intézmény Joska nevű tulajdonosa felajánlotta hogy fessek a szalonba egy szép nagy képet. Egy esős hétfő reggel találkoztunk a panzió reggeliző termében. Én húsz év festményeit tartalmazó fényképalbummal, Joska (dzsoske ) úr a különféle szolgáltatást nyújtó lányok jegyzékével.
– Ezek a modellek? kérdeztem
– Modellek és fizető eszközök is..
– Mindenre nyitottak vagyunk – válaszoltam – különösen, ha egyezik az ízlésünkkel… Mi a feladat?
Erre egy agyonolvasott színházi magazint vett elő, ami középen már magától kinyílt egy dupla oldalas színes képnél: THE DIAMOND GIRLS. Ugyanaz a kollázs, amit a színház előcsarnokában annyiszor bámultam, jobboldalt lenn Ramóna Ray lenyűgöző képével.
– Ilyet szeretnék a mi lányainkkal, itt van hozzá az anyag, és ha szükséges még egy szatyor szebbnél szebb fotó. Középen lenne ez a hölgy… és R. R. képére mutatott.
– Ismerem, igen, de…gondolom ő nem tartozik a „szolgáltató” lányok közé? Ő táncosnő, illetve koreográfus, ha jól tudom – adtam az ártatlant, miközben kalapálni kezdett a szívem.
– Minden pénz kérdése kedves barátom! Elintézhetem, hogy modellt üljön magának, ha úgy garantált a siker. Ezek a lányok itt – kopogtatta meg az album tetejét – masszíroznak kézzel, lábbal, és azzal, amivel akarja, esténként lejönnek a bárba körülnézni. A happy ending a maga pénztárcájától függ.
– Csak úgy, minden bevezetés nélkül kérhetek akármit?
– Nem, valószínűleg rendkívül alázatosan föl fogja ajánlani…
– Értem…
Néztem az elkoszlott, régi magazint és szerettem volna ordítani: Haza akarok menni!
Joska úr cinikusan megveregette a vállamat, és röhögve hozzátette - Fog az menni! – és a mutatóujjával a pöcsöm felé mutogatott. Hosszasan tanulmányoztam a lányok albumát, bár a szakzsargonban megfogalmazott specialitásokat nem értettem. Rettegtem, hogy valamiféle kör lassan bezárul, és én bennmaradok a körön belül, kisemmizve és leforrázva…
