Zen

Azt mondta a vasnyelvű éjfél,
ne engedd el!
Azt mondta a hűskeblű forrás,
ne engedd el!
Azt mondták az álmatlan álmok
ne engedd el!
Azt modták a porzós virágok,
kergetheted!
Így szólt a réti héja hímje:
kergetheted!
Így szólt a furcsa kéjek néma szíja,
kergetheted!
Szól a régi nagy tudású mester:
akarni kell !
Szól a régi kihagyott szemeszter:
akarni kell !
Szól az utolsó kört jelző csengő:
akarni kell !
Rád rivall a titkos vágyak éje:
Kutasd, keresd !
Nem hagy élni a vér szenvedélye:
Kutasd, keresd !
Összetartozásba belefélve:
Kutasd, keresd !
„Uralod, ha elengeded.
Eléred ha nem kergeted,
Tiéd ha már nem akarod
Megtalál ha nem kutatod”*

Teremtés

„Én végtelen időtől fogva tervezem,

s már bennem élt, mi mostan létesül.”

Érzem itt belül

Meg kell szülessen…

Saját bordámat

tépem ki anyagnak,

s azokkal élek,

amik megmaradnak.

Évát gyúrok burjánzó édenembe

Szégyenembe’

Hogy csonka a teremtés,

A csontomat

Mintázom rajongó szerelemmé

Megteremtelek

hús-vér emberré,

taj-kártyád lesz és saját parfümöd,

s élettársad a teremtés koronája.

Érdemtelen Évák nyomába lépsz most,

akik nem hittek bennem,

és nem hittek a teremtő erőmben.

Nézz rám!

Hinned kell bennem, hogy hihessek benned,

És Istenné avanzsál bennem a férfi,

(de csak ha jól csinálod).

Nézd csak!

Ez a családfám , itt fogunk állni szépen, kéz a kézben,

s legendává leszel, mint Egressy Etelka.

Cserébe Krőzussá teszel, mert szemed sugarával

kibontod belőlem a régen eltemetett élő halottat.

Látom és érzem kislányos aggodalmad…

Ne félj, emberszülőtte már nem lesz rivális,

véglegesen bezárt az Éden,

te leszel a hiteles feleségem, örökösöm, barátom, kurvám

(legközelebb nem mondom durván, csak ne bőgj, az  istenszerelmére!)

Bejáratos leszel a kulisszák mögé, a hármas-négyes filmgyári műterembe, s téged kérlek, legyél Te résen,

ha valahol egy árverésen fölfedezed a nagyapámat,

s ha lesz Quasimodo költői verseny,

elmondhatod a legszebbik versem (a lófaszt álom!),

velem leszel az Anna-bálon,

s valahogy azt is elintézem,

minden jó pasi

majd téged nézzen.

Nézz rám!

Hidd el, nincs többé lehetetlen, gyönyörűnek festem a képed

S gyönyörű is leszel, ha érted:

rajongásod festi a vásznat, s nincs se előtted és utánad,

csak nézned kell, s nagyon kívánnod, engem és a hús-vér világot!

Álmodhatsz csodás ruháról,

lekoppintjuk egy szép Mucháról,

Tom Wesselmann melleit öröklöd, s szájad szélére apró gödröt

Leonardo da Vinci kódol, s a múzsa képe visszacsókol.

Itt vagy velem!

Ez már nem álom, minden részletét kitalálom.

Rajong a szád, rajong a melled, ezüstösen csillog türelmed,

nincsenek névtelen utcák, átverés, mocskos hazugság,

illatodat nagy Guccik festik, nem húgyszagú kültelki restik.

Akarod? Akkor most megölellek, kemény dalokkal ünnepellek,

megélem és te is megéled, hallom gyorsuló lihegésed,

szemed zsarátja szinte éget, ahogy kezem melledre téved,

élvezem, hogy húznál öledbe, s beleviszel az ütközetbe.

Pegazusom!

Lovagolsz rajtam,

s imádod hogy kemény a farkam,

az enyém vagy szerelmem, társam,

dédelgeted acélos nyársam.

Egy verssel máris több az élet,

s nem kell a másnapoktól féljek,

két kávét főzök reggelente,

s én mondom hány cukorral, nem te,

és veszekedhetünk is hogyha kell,

balhézhatok, ha kifutott a tej,

nem lesz fenékig tejfel ez sem,

de legalább van, ki szeressen.

Tündér

Te nem vagy a valóság része,
Isteneknek vagy szeretkezése.
Maga vagy a kaptár és a méz is,
Lassan száguldó ontogenézis.
Lélekmentő kortalan hetéra
Ajándékként adott troposzféra.
Angyalhajból font baktérítő,
Cirrosztrátuszt is megszédítő.
Ős harmóniáról vagy jelentés,
Ég és föld között egy új teremtés.
Olyan vagy, mint az átlátszó közök
Egy-egy tavasz-nyár-ősz és tél között.
Éjszakákon át csak adni, adni…
Tőled kezd a hajnal felhasadni.
Méltósággal úszó hattyúképpen
Wafelinit koldulsz tőlem éppen.
Világítasz, mint a kozmosz magja
Bölcs bagoly Pllas Athene baglya
Bent parázsló kandalló vagy, künt dér,
Karjaimban elvarázsolt tündér.
Kemény szíved, ha meglágyul lassan,
Olyan, mint egy friss Auchan croissant.
Lángolsz, mint egy szép magasztos eszme,
Jégvilágot hozna, hogyha veszne.
Sűrű erdők surranó najádja
Akit hiába vár a kis családja
Már az enyém, és mindenkié vagy
A jóisten tudja csak miért vad,
Önfejű vagy és meggyőzhetetlen,
Mért nem tudunk együtt lenni ketten,
Mért van tele szarokkal a kamra,
Mért vagy csak egy nagy púp a hátamra?

XX.

Az agglegényt menyasszonyai öltöztetik, sőt,
Halott sem leselkedik a családjára,
A nem euklideszi légy repülésétől megzavart fiatalember sem.
A csúszósín belsejében megáll a vízimalom,
S elszövődnek az alakok az éjszakában,
Akiket a csigák csillámló nyomvonala vezérel.

A rosszindulatú varázslók már nem fenyegetik
A magaslatok népét.
Nincs interpoláció,
A meztelen nő és az antracit szét kell hogy essen!
Úgy tűnik, végleg bezár
A Szinnel töltődő állomás nyilvános hely számára.

Élhet-e még
A közöny szépsége,
A lény, akit lelkiismerete megrövidít, eltérít és kikémlel.
A hímburok,
A kis növényrendőrség,
A kettős metamorfózis?

A halál fizikai képtelensége egy olyan valaki elméjében,
aki él,
Olyan, mint az ember, aki a szobájából lép ki az űrbe.
A jós jutalma a meztelen fiú és a lány a parton,
Vagy a pogány kisasszony…
De úgyis jönnek a sültkrumplit evő sirályok!

Teddy

Gyere öreg,
nézünk egy üveggombot,
vattasérved
gondosan visszatömjük,
s kikeféljük a port
elkoszlott fenekedből.
Egyből
jobban nézel ki egy tízessel.
Ne ess el,
inkább kapsz új talpat.
Az ilyen alkat
elég esendő:
üres a bendő,
a has puha.
A kutya alszik,
a macskák esznek,
én most az ölembe veszlek,
s elmesélem
télen
milyen hosszú az este.
Fázunk…
De most már nyár van,
ketten teázunk.
Nincs cukor.
Ez egyszer nézd el,
neked jó gesztenyemézzel,
s van itt dió is.
Direkt örülnék,
hogyha csennél,
s fülembe súgnád,
mit szeretnél.
Meleg szobát,
lakájos hálót,
opál pohárban mécsesekkel
reggel
kávét és friss pogácsát,
mézes csókot,
esetlen bókot,
hátadra egy bolyhos pokrócot,
hosszan búgó
bájos zenéket,
egy képet
arannyal és ezüsttel,
füstölőt
bódító füsttel,
új hitet,
egy másik kontinensét,
Rabindranath Tagore
versét,
medveszőlő levél illatát,
amit szerelmes
borzongás hat át,
egy álmot,
egy igent,
mely reggelig
a párnádon pihent,
önzetlen, nemes tapintatot
befejezetlen,
kedves mondatot…
Minden tiéd,
bátran,szeretve vedd el,
S mosolyogj rám
új üveg szemeddel!