Ponza

Tejfehér a csend.

Párát festek Ponza fölé
Mókus ecsettel
   Négyezer ötszáz
   Egy darab ebből a szarból!
Ventoténe felől
Süt az ikrás
Tirrén-tengeri napfény,
Sós levegő
És haltetemek szaga árad.
   Már megint itt ez a tollseprő-hajú
   Vén fecsegőgép?
Karcsú hűs levegőt lehel
Éppen a tengeri barlang,
Türkizzöld remegéssel
Árad a jégtüzű reflex.
Ember nem közelít,
Alszik még
Ez a bájosan egyszerű város.
Így mondják olaszul:
Bella Isola di Ponsa.
   Nyüsszen a porszívó,
   Hogy az Isten vágja ki nyelvét
Nincs horizont.
Összelehelte az
Ég meg a víz
Egy muszlinsálszerű
Köd leheletté.
Csattog a tajték
Krétafehéren
Óriás sziklaanyák
Kölykei csapnak
Pompás tengeri pancsot.
Kong a harang:
Indul a komp
Egy kobaltkék kontúrú
Messzi szigetre
   Asszem most verem én ki
   E műterem összes biztosítékát!
Lelkemet újra
Az isteni kék szele vonzza
Rásegítésnek a lap:
"Scopri l’ isola di Ponza"
Krómoxid zöld kremsi fehérrel,
Virridiánnal.
Látod? Mozdul a víz!
Árnyékot vet a titkok
Mély fenekére a hullám.
Festeni kellene már,
S íme, belép ez a nagyszerű költő:
   "A 2 x 2 józansága hull rám"

Jégmadár

Jégmadarak tetemét simogattam a zöldvízű nápolyi parton,

Visszaidézni a régi idők felelőtlen szárnysuhogását.
Háttal a tengeri szélnek a két karomat ölelésre kitartom,
S hallani vélem a napba fehérített rokolyád lobogását.

Érkezvén kamaszos kacagásod, fölfedi kebled a Mistrál
S addig ölelsz, míg a csókom elég betakarni leányka-szemérmed.
Nagy szerelem tüze ég szemeden, mint szép malachitból a kristály,
Csókokkal borítod fejemet, nyakamat hevesen, ahol éred.

Oly szép, hogy csak a csók ízét keresed, s nem lüktet az ágyék,
Míves verssorokért a kezembe repülsz, mint csöppnyi kolibri.
Selymes fű derekán már készül a százszorszép szagú árnyék,
Isteni szűz bizalom, hogy itt fogsz meztelenül mosakodni.

Elfogy a fény és jégmadarunk közelebbre rikoltja a párját,
Lelkem tornácán tolakodnak a nagyszerű nászrepülések.
Hunyd be szemed és combjaimat használd mint jó puha párnát,
Látod-e, ím, a csodás szerelem helyt ad a beteljesülésnek.

Disputa Quintus Horatius Flaccussal

"Pictoribus atque poetis

quidlibet audendi semper fuit aequa potestas."
Scimus, et hanc ueniam petimusque damusque uicissim,
sed non ut placidis coeant immitia, non ut
serpentes auibus geminentur, tigribus agni.

Látod-e csípem a vájt fülű, nagyszerű sűrű dumádat!
Mégis a nyelvem alatt hadonászik az egyszerű kérdés:
Volt e manapság úgy igazából mély kajagondod?
Mondd, ha a pénzváltónak kell a sakálfejű bárány,
Álszent, nyafka pofával basszam-e vissza a pénzét?
Mert aki érti a módját, s érti e hexametert is,
Csóró nincstelen ember, s lámpájában olaj sincs!
És aki tíruszi bíbort hord a zakója fölött,
Ismer-e bármilyen isteni régi arányt, avagy ízlést?
Nagyszerűségre törünk? (Ím, tőled e kurta cinizmus)
Hol van a nagyszerűség, és hol van a bőrből az ember?

Sumite materiam uestris, qui scribitis, aequam
uiribus et uersate diu quid ferre recusent,
quid ualeant umeri.

Hallod-e! Válassz nékem egy egyszerű, célszerű címet,
Úgy megverselem én, hogy semmi sem áll az utamba,
De fejbe ne verjenek Isten malmai félúton engem,
S császár tigrisei se zabálják széjjel a seggem!
Ócska komédia ez, se szabálya, se vérbeli rendje.
Quintus, e vasnyelű szerszám versbe reszelve se kell már,
Műved tájidegen lesz sűrű daktilusokkal,
Hozz csak a földbe beásott hűs cserepű boraidból,
Jól bebaszunk odalenn, és hagyjuk a francba a verset!

Ibolyakék csodaszarvas

Ibolyakék csodaszarvas krisztustövisbe térdepel,

Dísz agancsa fénybe botlik, szél muzsikája rejti el.
Mindenütt van, és sehol sincs, hajtó hajtja, vizsla vérzi,
Emberész van a hurokban, istenésszel ő megérzi.
Szarvasbőgés innen, onnan, visszhang válaszol akkordul,
Ibolyakék elsötétül, üldözője visszafordul.
Zajszakajtó sűrű éjjel nem felel a szívzörejre,
Visszatérni senki sem fog már e szarvasülte helyre.
Látható a víz tüzében, hallható a csendzenében,
Ibolyakék csodaszarvas fekete lett, mint az ében.

Barátaim (az ötvenedik találkozóra)

Barátaim! Ha jól körültekintünk,
E néhány év alatt mi változott?
Gyarapodott, vagy elveszett-e kincsünk,
(Kivéve azt, ki már eltávozott),
Egymás szemébe még csak port se hintünk,
Hisz életünk felezett-hámozott.
Az a fontos, hogy mi van szerintünk,
De semmi sincs fontos, mi változott.

Dicsérni jöttem Cézárt, nem temetni,
A megmérettetésen majd, a végsőn,
Mirajtunk nem fog senki sem nevetni,
Mert mi vagyunk az "ours generation"!
Tudtunk a terméketlen földbe vetni,
Kikelt a mag, és nem korán, se későn
Majd felszökött és termést is hozott,
De semmi sincs fontos, mi változott.

Hajunk deres, a járásunk törékeny,
Puskázni is tudunk még, hogyha kell,
S unokáink a hűvösvölgyi réten
Mindegyik egy kis entellektüel.
Ilyen rímekre készülök már régen:
Gargantua és Pantagrüel
Elmúlt a kor a hírhedt, átkozott,
De semmis sincs fontos, mi változott.

Egy-egy szép lány még szívet dobogtat,
Bár a régi lányok asszonyok,
Lehet, hogy egy bomba nő kioktat,
Aztán otthon hangosan zokog.
Rossz szokásaid régen is szoktad,
S biztos lehetsz, hogy holnap is szokod,
Sokunk a változásra áldozott,
De semmi sincs fontos, mi változott.

Ami nincs, és azt hiszem nem is lesz,
Az nekünk a veszteni valónk.
Senki sem bánt, ellenünk nem is tesz,
Nincs buszjegyünk, tandíjunk, adónk,
Képünk, mint a bohócoknak lisztes,
Kiszophatják a kiszopnivalónk.
Sok kortársunk írt, csatározott,
De semmi sincs fontos, mi változott.