Avernói múzsa

Az avernói citromfák közé, hálót feszítek,

Hol nem lát senki sem.
Titokban felviszem
A pávakakasok legszebbikét alkalmi dísznek.

Meglátod, színes szalviák szirmából hintek ágyat,
Szélcsengő ad zenét
Levendula levét
Hintettem körbe, felkelteni a szerelmi vágyat.

De hogyha úgy találom, fáradt tested nem kívánja
Belőlem a szatírt
A déli friss zefírt
Terítem rád, szeretettel, hogy lelked meg ne bánja.

Lefogom kezem, a látványodra épp úgy éhezem!
Kétszáz gyertya fénye,
Árnyának élménye,
Érted kedvesem? Kárpótol, hogy ma másként vétkezem.

Majd a déli szél kibontja omló szőkeségedet
Bájos hajfonat
Mit szellő hajtogat
S bábos-keményre csiklandozza felálló melledet.

Most megnyugtató a máskor oly vadóc tekinteted,
Szemed most mást akar,
Pillád lehull hamar
De ha lágy kényeztetésre vágysz, elég csak intened.

Ajkad kinyílva, épp hogy él, de mégsem rebeg nemet,
Ha fellázad, harap
De most csendben marad
Hát szemérmesen a két kezem lefogja ingemet.

A sok vibráló gyertya fénye a köldöködbe les,
Csodák csodája volt
Hol vágyak méze folyt
Emléke szívemig feldobol: "Most lejjebb is szeress!"

A test szerelme szunnyadó, de a nő mégis kiles:
Kicsit közömbösen
Ha megnyitom ölem
Kis püspökmosollyal vársz reám: "Na kisfiam, mi lesz?"

A tested minden kis rejtekét most leltárba kell vegyem.
Ha más nem volna itt,
A lábad ujjait
Egy lázas nagy fürdés után magamévá kell tegyem.

És hogyha kihagytam a kebledet, az nem véletlen ám,
Külön rapszódia,
Arról kell szólnia
Hogy kevés hozzá a gyertyafény, s egy unalmas délután

Caribus

Sós szagú erre a csend.

Jártál már Caribus szigetén fellelni az ősi legendát?
Rosszarcú feketéző kincskeresők birodalma.
Szebb napokat látott, de ma már levitézlett furcsa hajókon visznek a távoli kék szigetekre,
Épp a szokásos tengeri bérkocsikázásnak a hússzorosáért.
Mindig akad néhány, aki látja a múltat, vájt agyú vézna tudós, hős, akit űz a kalandvágy.

Itt keresik Caribus szigetén ama szépszemű Ayna hazáját, aki Patroklosz felesége, s más felöl isteni vér:

"Száz oszlop veszi körbe csodás, papirusz fejezettel,
És eme csarnok alatt gránitból faragott piedesztál."

Nézd csak!
A tenger negyven régi könyökkel lett magasabb, mint volt ezer éve.
Az óriás két elefánttal díszített kapuzat már színes szirti korallok burjánzó televénye.

Most merülünk!

Látod?

Csökken a fény, mélyül a csend és meg kell szoknod a kék remegését.
Lassan látni fogod a talapzat több ezer évnél régebben kigyalult feketéllő nagy repedését.

Itt a helyünk!

Lassan tágul a tér, cárt nyakú amfórák hada áll sort, s érzed, hogy befogadnak.
Sok- sok ezer mozaikból muzsikál ki a nagyszerű béke:
Sűrű fonású vesszőből épp labdát fonnak a lányok,
S keblük alól ki-kivillan a mozgás nagy szeretése.

Most ez a kékes fény, mi a tenger alól bevilágít,
Csábit körbeutazni a nagyszerű mívű perisztylt.
Vénusz trónol a tér közepén s vele több kicsi Ámor,
S ezzel az ős szerelem csoda színpada íme, fel is nyílt.

Kézen fogva vezetnek körbe az ősi legendák:
Áttetsző selyem ingben a csóktüzű papnők,
Könnyű babérkoszorúval a meztelen ifjú titánok,
Élj csak, s vissza ne élj, mert elcsábítva esendők.

Lásd meg bátran az arcod az implivium tükörében,
Reszket a félelem is, mint víz tetejében a hullám.
Itt már más az idő és másként fest a kisértés,
Lelkedből jön a fény és visszhangozva le hull rám.

Érzed? A mámor most szabadítja ki végleg az érzést.
Olvad a percnyi idő, s türelemmé roskad a tér kerítése.
Bennem tízezer év szeretése feszül viharossá,
Benned lüktet a kék, ez a végtelenem remegése.

Itt Caribus szigetén te örökre maradsz ez a szépség
Szkülla, Kharübdisz sem vehet el már tőlem erővel.
Tőlem ered ez a mindent átalakító mélyvizű kékség
Így lehet együtt élni egy isteni új szeretővel.

Hullám

Negyvenegyig számolj magadban!

Hallod?

A partra igyekvő hullámok tarájából zokogóan hullnak a gyöngyök.
Holt kagylók hahotázó hímpora csillan, s restaurálja simára a csendet.
Ott, hol a jégkék szívzörejét még föl se fakasztja az isteni mélység,
őselemek frigyeként egy mélytitkú, feketéllő nagy zuhanás van a távolban születőben.
Most kezd törni feléd, amikor már domború vállán átsüt a naptüzű felhő, s benne viháncol a zöldfenekű, kamaszos locsogású sok kicsi sellő.

Negyvenegyig számolj magadban!

Érzed?

Szörnyű gigászi erő viszi messzire talpad alól eme gyermeki játszadozó terítéket,
és még föl se sikoltasz,
tiszteletet követelve a partra rohan zabolázatlan paripákkal, s vízostort csap a szádba
A léha hatalmú szörnyű Poszeidón.
Lélegzetnyi hatásszünetet tart néked a tenger,
S játszi vihánccal új hullám születik
bőcombú, csalafinta szelek irgalmatlan öléből.
Gyorsan felkamaszodván gyűri a mélybe a kékvérű Okeánosz nagyszerű titkát,
S támad a partra a hátán megfeszülő csodafényű úri smaragddal.

Negyvenegyig számolj magadban!

Látod?

Messze az ég kiderül és fénycsík szúr be a térbe,
zöldszemű nap tűz éket a hab tarajára.
Békés dallamokat penget az északi szél is,
Bár a kegyetlen déli vihar maradéka kaffog a reffelt, béna vitorlán.
Most hunyorogva, a résnyire nyílt szemeiddel
Kérlek időzz el a karcsú hajó derekán,
És kutakodj kicsikét, vajon ismered é?
Lassan a fák tetején zsiborognak az esti kabócák,
Kékhasú kagyló indul aludni a pari kövekbe
Vedd fel az inged, tedd a zsebedbe.

Ayna hajója

Látod-e, díszben a város, az ünnepi Szantinikétán

Jó szagú krétafehér köpenyekbe tolong a sok ember,
Válogatott kavicsokkal van kidíszítve a sétány,
Várakozó szemük arra tekint, ahol kéklik a tenger.

Sok kicsi kölykét ott szabadítja ki végleg a Gangesz
Tajtékos habosan fut a vízre a nagyszerű Bengál.
Fölkel a tengeri szél – jaj, dobban a szív, ha vihar lesz!
Majd meglódul a nép és mind a folyó fele tendál.

Isteni kézzel megformált fahajót vár jönni a bámész
Tűzből megkalapált gyönyörű aranyos veretekkel,
Azt mondják, hunyorogva vakul bele mind, aki ránéz,
Hátrébb harci hajók is díszsisakos seregekkel.

Hallod-e, kürt szava szól és vad dobokon kel a ritmus,
Aztán kíméletlenül áll fel a hercegi kordon.
Jön kocsi számra virág, és tombol a dús hedonizmus,
Marcona horda ügyel, nehogy itt valaki kiugorjon.

És a folyó közepén most feltűnik Ayna hajója:
Sasszemű, kosfejű sárkány óvja az orrsudarában,
Hírét százszorosan felülírja varázsa, valója,
Könnyű tengeri szellő, ebben a trópusi nyárban.

Szép mosolyától a földre lehullani készül a kókusz,
S elszabadulnak a furcsa remények a kék szigetekről.
Délköreit derekáról a földre levágja a glóbusz,
S halk szavú, új szerelemdal száll a narancsligetekből.

Látod-e, tombol, csápol a nép, s a szívére ölelné,
Koldul az arcáról lesugárzó hő szeretetből,
Nyomja a kordont, legszívesebben a trónra emelné,
Nem számít mi a sorsa, vagy ha a rend maga megdől.

Ayna sugárzik, holdsarló szeme csillog a könnytől.
Látszik bátran ölelne, de mégis a könnye kicsordul.
Hallod? Vége a bálnak a harsona szól odaföntről.
S Ayna hajója a tengeri szél fele újra lefordul.

Kissüket

Ha leütnek hátulról, mint a barmot,

Vagy fölgyújtják fejem fölött a farmot,
Ha görbe késsel a húsomba tépnek,
Vagy részegen az ujjaimra lépnek,
Vagy kedvesemet kurválkodni látom,
És új stricije a legjobb barátom.
Ha egy petákom sem marad kajára,
És összement a farkam harmadára,
Kínálgathatják a lopott kincsüket,
Biztosan velem marad a Kissüket.

Ha elmaradnak lassan a barátok,
Mert úgy tűnik, van rajtam holmi átok,
S jelenlétemnek nincs már semmi haszna,
Petrencés rúddal kerget el a gazda,
A nevemet a listáikról kihúzzák,
S amit írtam, a papírért bezúzzák,
Véradáskor gyanúsan kék a vérem,
És utánam köp a saját testvérem,
S a feslett nők is eldugják mellüket
Biztosan velem marad a Kissüket.

Valószínű, hogy lassan eltemetnek,
S emlékem úgy marad fönn, mint eretnek,
Ki megrögzötten csak szél ellen pisál,
S a megalázó, rossz üzletből kiszáll,
Ha végleg fölkopott szakállas állam
(és koptat - pluszba - rajta még az állam),
És a kihűlt tűz kormain merengek,
S lófaszt intek az immunrendszeremnek,
S a hullámból is kívánják részüket,
Biztos velem marad a Kissüket.